Segítségét,tanácsát szeretném kérni.Fiatal pár vagyunk két gyermekkel. Fiatalon jöttünk össze, s kisebb-nagyobb megszakításokkal ugyan, de már lassan 16 éve együtt vagyunk. 16 évesen még mondhatom naiv lány voltam, tele szeretettel, boldogsággal, hiszen nagy családban is nőttem fel, aminek köszönhetően - természetesen inkább a szüleimnek hála - hamar megtanultam
mindent, ki merem mondani: attól függetlenül, hogy kislány voltam, komoly gondolkodással bírtam, ami ritka volt az akkori gyerekek körében. Ennek köszönhetem, hogy nem fiúról-fiúra jártam, régimódi vagyok mai napig. A párom volt az első mind szerelemben, mind pedig szexuálisan. Egyszerű gondolkodású ember vagyok, akinek család,  gyerekek, szeretet az első helyen
vannak. Sosem voltam szexuálisan túlfűtött, ha lehet így fogalmazni, ami a mai világban nem mondhatnám, hogy előny, sőt...

A párom a szöges ellentéte mindannak, amit én képviselek, csak régen nem láttam  a "rózsaszín ködtől". Mindig voltak problémák pont emiatt, a haverok az első helyen voltak, ha hívták, már ugrott. Azt leszögezném hogy SOSEM voltam az a fajta lány, most már nő, aki "rövid pórázon" tartotta volna a  párját, de hisz tiltani sem lehetett volna neki semmit, ő olyan típus, akinek
"nehogy már megmondja valaki, mit tegyen és mit ne!". Hogy összejöttünk, 3 évre rá megszületett első gyermekünk. Szerelemgyerek. Mikor még a pocimban volt, azt hittem, úgy leszünk a megszületése után, mint egy boldog pár.

Megjött a baba, semmi veszekedés, inkább szeretet, munkamegosztás stb. Persze ez csak az én kis agyamban létezett, hisz nem így volt. Előtte is sok veszekedés volt, terhesen volt az első, hogy otthagytam, utolsó hónapban voltam, hazaköltöztem a szüleimhez. Hogy miért? Már elegem lett, az i-re a pontot azt tette fe, hogy mivel anyósoméknál laktunk, már nem emlékszem, miért, de haza akartam menni, s ahelyett, hogy kocsival a terhes menyasszonyát elvitte volna, a haverokat furikázta, nekem ott több sem kellett. Hogy lerövidítsem a történetet, mert aztán lehetne kacifántosabbnál-kacifántosabb dolgokat mesélni, a lényeg, hogy mikor felnyílt a szemem, felmerült a kérdés bennem:vajon változik-e valaha? Benő a feje lágya? Mai napig a haverok
elsőbbséget élveznek, az első gyermekünk megszületése óta alig foglalkozik velük, volt hogy a szüleivel mentem nyaralni, ő meg inkább haverok. De mindig azt hangoztatja, szeret minket. Én nem vagyok egy veszekedős tipus, próbálom kerülni a konfliktusokat, de mindig ő kezdi, s ha gyerek téma, pattanok, nem bírom szó nélkül. Lelkileg összetörtem. Biztos vagyok benne, ha nem lenne ilyen, hanem többet lenne a családjával, kicsit családcentrikusabb lenne, s kimutatná csak egy kicsit is az érzéseit, mellette lennék halálunkig. De nincs olyan nap, hogy ne azon
agyaljak,van ennek jövője? A nagyobbik gyerek kicsi kora óta szinte alig kap tőle szeretetet, mára már, hogy nagyobb, csak azzal tud a párom foglalkozni, mibe kössön bele, meg belém. Néha meg tökre normális. Nem értem. Mi a gond? Mindenért engem okol, hisz sokáig én voltam pont az, aki állandóan csak nyelt, neki is meg a családjának is, szó szerint elhordott
mindennek, most is, ha veszekszünk, ez nála a szerelem és szeretet? Nem akarom hogy a pici ugyanazt élje át, mint a nagy. Ha nem találok megoldást,vagy nem kapok segítséget, szerintem vége. Majdnem úgy jellemezném a kapcsolatunkat. "se veled, se nélküled" bár erős túlzás énrám mondani, mert inkább ő ez, hisz akárhányszor elhagytam, összeroskadt, elismert hibáit, szeret minket... s megenyhültem,a nagyobbik lányom láttán. Sajnos se időm a pici miatt, se pénzem nincs, hogy személyesen kérjek segítséget, s ezért is folyamodtam ehhez a módhoz. Gondoltam arra is, hogy párterápia, de őt soha nem tudnám elhurcolni magammal,egyszer csak felemlítettem, s azt vágta rá,hogy szét is megyünk. Egyszerűen TUDJA, mik a hibái, de nem vállalja fel, Soha nem mondta még nekem az együtt töltött idő alatt, hogy: Ne haragudj,Bocsánat,Igazad van. Nem ismeri. De bezzeg másnak, lehet nő,vagy férfi, annak igen. Mitől fél? Ha egyáltalán fél.Nem vagyok egy hülye nő, de ezt már nem értem. Kérem ha valamit kivett ebből az egészből (bár ez a negyede, amit elmondtam), segítse. Lehet, hagynom kellene az egészet, mert valaki azt mondta egyszer nekem, ha csak az egyik fél akarja, hogy fennmaradjon a kapcsolat, az már régen rossz, annak ellenére is, hogy 90%-ban én kaptam a lelki s fizikai fájdalmakat, inkább neki kéne törni magát, s lesni a kívánságaimat.

Kedves Kriszti!

Hiú ábrándokba kergeti önmagát, ha azt gondolja, hogy a múltban történt sérelmek hatására a férje elkezd „törtetni” és mindent megtenni Önért. Miért tenné, ha tudja jól, hogy nem szükséges ezt tenni a kapcsolat érdekében? Inkább feszegeti a határokat, mindaddig, amíg jön a különválás veszélye, majd akkor úgy tesz, mintha beismerné a hibáit, és ügyesen visszakönyörgi magát. Ez a stratégia már bevált, miért változtatna rajta? Ha nem kap olyan visszajelzést, amiből azt szűrheti le, hogy ez még egyszer nem fog bejönni, nem fog változtatni a hozzáállásán. Ebben pedig sem Ön, sem a közös gyerekek nem fogják visszatartani.

Abban sem hiszek, hogy a családcentrikusságot elő lehet idézni, vagy ki lehet váltani azzal, ha valakit arra kényszerítünk, hogy töltsön több időt a családjával. Véleményem szerint erre vagy mutat hajlandóságot, vagy nem. Távoli példa, de ha egy zene iránt nem érdeklődő gyereket napi 5 órára összezárok egy hangszerrel, attól nem lesz belőle művész.

Ahogy a mondás is tartja: ha változást akarok elérni, azt először magamban kell megalapozni.
Az Önök helyzetére fordítva: ha azt szeretné, hogy a kapcsolatuk valamilyen irányba elmozduljon, Önnek kell kezdeményeznie.

Üdvözlettel:
Herceg Attila