33 éves vagyok, két gyermek édesanyja. A férjemmel 16 éve vagyunk együtt (7 éve házasok), s úgy érzem, eljött a vége... a gyerekeim a mindenem, értük élek. A férjemmel már évek óta sehogy sem vagyunk. Ő néha próbál javítani, de én már undorom tőle, amit saját magának köszönhet. Milliónyi hazugság, sunyiságok, testi bántalmazas, örökös ordibálás, megalázás... ezeken mind túlvagyunk. Egyszerűen már nem hatna meg, ha csak úgy eltűnne az életünkből. Állandóan idegbeteg, ordít, és van, hogy drogozik is, ami miatt már millió vitánk volt. Ránézek és a hideg kiráz tőle. A gyerekeim miatt vagyok még vele, igen, sajnos. Na és mert jövőre fogok munkába állni, így még anyagi függőség van. Tervezem, hogy elhagyom, mert így nem lehet élni. Agresszív, bunkó, beképzelt. Lassan ott tartok, hogy egy jó tulajdonságot sem tudok mondani. Annyit mégis, hogy nagyon magas színvonalon élünk, na de már ez sem boldogít. Ha elhagyom, akkor én belehalok lelkileg egy válásba, azt sem bírnám ki, hogy kethetente elvinné a gyerekeket. Belepusztulnék, hiszen mindig velem vannak. Imádja őket, de nem igazán foglalkozik velük. Félek is tőle, kb. több mint 10 alkalom volt már, hogy megcibált, megszorongatott... Válásnál csak a hitel fele maradna rám, viszont az én munkámmal nem tudnék ilyen színvonalat tartani. Félek, hogy a gyerekeknek nem lennék elég, elcsábítaná őket tőlem. Ők a mindeneim, a férjem már csak kellék számomra, csúnya szóval élve. Változni nem fog, várom évek óta, ideig-óráig normális, de mindig a káromkodás megy, undorító már. Annyira kiábrándultam, hiába fenyegetem, hogy ha nem változik, otthagyom. Addig tart csak.... kicsit összetettebb az életünk, de abszolút nem vagyok boldog. Csak a gyerekeimért tűrök. Évek óta nem csókoltam meg. Ő jön oda hozzám, de én.... ki se merem neki mondani, hogy utálom...

Kedves Hölgyem!

Levelét olvasva azon gondolkodtam, hogy egy házasság milyen sokféle alapon nyugszik. Lehet érzelmi közösség, lehet gazdasági kapcsolat, hajthatja egy közös cél (gyerek, munka…), de negatív, romboló helyzetben is fenn tudnak maradni házasságok évekig, évtizedekig. Minél több ponton kapcsolódik két ember élete, annál nehezebb gyakran eldönteni, hogy meddig éri meg változtatni, és mikor érdemes (vagy kell) kiszállni. Ez mindig jelent egy egyéni mérlegelést, aztán egy közös döntést.

Levelében inkább a saját érzéseiről ír, aminek az az összegzése, hogy Ön már lépne, de fél, hogy ennek milyen következményei lesznek/lehetnek. A párja mit gondol erről? Ő hogy éli meg a házasságukat? Ha az Ön fenyegetésére egy időre összekapja magát, az jelentheti azt, hogy fontos neki ez a kapcsolat, csak nem képes hosszú távon változni? Tudott vele nyugodtan beszélni? Tudott neki higgadtan visszajelezni? Meg tudta tőle kérdezni, hogy ő mit érez, mire vágyik?

Egy lehetséges út, hogy az Önben lévő undort félreteszi, és megpróbál kapcsolatba kerülni a férjével annak reményében, hogy a dolgok változnak. Akár úgy, hogy békésebb lesz a válás. Ha ezt nem érzi járható útnak, akkor vagy válnak (ebben a légkörben), ami a fent említett reális félelmek beteljesülésével járhat. Vagy nem dönt, nem lép. Ez esetben mi történne? Mi a legjobb/legrosszabb lehetőség? Ezekkel kapcsolatban van-e eszköze? Akárhogyan is szeretne változtatni, biztosan nagyon sok erőt fog Öntől kívánni.

Sok erőt kívánok,

Kovács Réka