Kedves Szakértő!
26 éves vagyok. 22 évesen ismertem meg a volt páromat, akit nagyon szerettem. Ő volt az első férfi az életemben, és mivel nagyon hányattatott sorsa volt, úgy éreztem, szeretnék mindent megadni neki. Egy idő után úgy éreztem, kihűl a kapcsolatunk, ettől pedig nagyon
megijedtem és sajnos rosszul reagáltam: próbáltam kiszolgálni a páromat, azt szerettem volna, ha büszke lehet rám, ezért sokat dolgoztam, és igyekeztem anyagilag is támogatni. Ez neki, érthetően, rosszul esett, én pedig áldozatnak kezdtem érezni magam, végül szakítottunk. Később ismét rám talált, és ismét szinte mesebeli szerelemmé alakult köztünk minden. Miközben éreztem, hogy a párom szeret, ismét megpróbáltam „megmenteni őt”, de megint csak kudarcot vallottam, úgy éreztem, hogy áldozatot hozok, és ezt egyszer egy rossz és kimerült pillanatomban közöltem vele. Onnantól kezdve ő még jobban eltávolodott tőlem, állandósultak a veszekedések, és ismét szakítottunk.
Nagyon szerettem a páromat, és nagyon fáj, hogy ő úgy érezte, nem szeretem eléggé. Borzasztóan érzem magam amiatt, hogy fájdalmat okoztam egy érzelmes, és engem nagyon szerető férfinak. Nagyon rossz érzés, hogy azt érzem, tökéletesen kudarcot vallottam, és az önzésem miatt véget ért a kapcsolatom.
Szerettem volna családot és gyerekeket, de az élet minden területén hiányzik a volt párom. Apró dolgokról is eszembe jut, hiányoznak az életben a tanácsai, úgy érzem, nélküle céltalan, sőt, gonosz és önző vagyok.
Mit tehetnék, hogy el tudjam felejteni ezt a negatív élményt, és egyszer újra szeretni tudjak valakit, úgy, hogy azt ő is várja és érezze?
Köszönöm szépen a választ!

Kedves Kérdező!

Bármennyire nehéz, el kell fogadnunk, hogy a párkapcsolaton belül – ideális esetben – nem az a szerepünk, hogy a másik felet felkaroljuk, „megmentsük”. Természetesen szeretnénk segíteni, támogatni a másikat, de ha megjelenik a sajnálat, esetleg a szánalom, akkor a mérleg nyelve máris kibillen, ellehetetlenítve azt, hogy a párkapcsolatban két egyenlő rangú társ vegyen részt.

Amennyiben harmonikus párkapcsolatra törekszünk, a másik iránt tanúsított tisztelet azt is jelenti, hogy egyenrangúként fogadom el őt.
A tranzakcióanalízis (TA) képviselői szerint több aspektusból kommunikálunk, illetve cselekszünk – olykor „Felnőttként”, máskor „Gyerekként”, alkalmanként a „Szülő” szempontjából. Ha a társamhoz úgy közelítek, hogy a saját feladatomnak tekintem azt, hogy elfeledtessem vele a múlt traumáit, akkor önmagamat a Felnőtt vagy a Szülő szerepébe emelem, ám egyúttal a másik felet a Gyerek szintjére viszem le. Ez pedig egyértelműen feszültségeket szül, hiszen az egyensúly felborul.
Ön a társa ellenállását kudarcként éli meg, ezért érzi úgy, hogy áldozatokat hoz.

Mit tehet?
Épp ma hallottam egy dalt, aminek a kezdő sora idevág: „If you respect me, don’t protect me”, avagy „Ha tisztelsz, ne védelmezz”. Nem véletlen, hogy ez a mondat férfi szájából hangzik el. Az eljövendő párkapcsolatainál ügyeljen arra, hogy egyenrangú társként tekintsen a másik félre. Ha bennragad a „Szülő” szerepében, akkor „Gyerek” társat fog magához vonzani – az azonban nem lesz harmonikus párkapcsolat, csupán alá-fölé rendelt viszony.

Üdvözlettel:
Herceg Attila