56 éves özvegy nő vagyok. 10 éve élek együtt velem azonos korú párommal. Kapcsolatunk kiegyensúlyozott, harmonikus. Felnőtt, önálló gyermekem van, vele is őszinte, kifejezetten jó a viszonyunk. A párom két gyerekével vannak problémáim. 10 évvel ezelőtt 15 és 18 évesek voltak, az anyjuk nevelte őket. A házasságuk már a mi megismerkedésünk előtt évekkel felbomlott, férjhez ment és újra elvâlt. A gyerekek hozzánk igény szerint jöhettek, hetente, kéthetente, eleinte nyaralni is
vittük őket. Engem nem fogadnak el, a nagyobbik gyerek már 4 éve nem áll az apjával szóba, újabban a kisebbik, aki most 25 éves, észlelem, hogy gyűlöl, betart, ahogy csak tud. Igyekszem normális viszonyt fenntartani, de ez egyre nehezebb.
Szegény páromat sajnálom, ő úgy gondolja, mindegy, kivel élne, úgysem fogadnák el. Van megoldás?

Kedves Mostoha!

Gyakori, és nagyon nehéz témát hoz levelében. A probléma alapja az, hogy a gyermeki szív a szülőkre úgy tekint, mint örök, biztos háttérre. Akárhány éves is a gyermek, legyen akár felnőtt korú, a szülők számára egy párt jelent, ami a világ biztonságának az alapja. Így bárki, bármi, ami ezt a biztonságot fenyegeti, ellenséggé válik. Emellett gyakran találkozunk gyermekek esetében azzal a családegyesítő fantáziával, ami válás után szokott megjelenni. A fenti gondolatmenetet követve teljesen egyetértek a párjával: mindegy, ki tör a családi békére, az ellenség lesz.

Felnőttként, szülőként természetesen egészen más szemszögből látjuk ezeket a történeteket, de szándékosan a gyermeki oldalt hangosítottam fel. Kicsik esetében azért fontos ezzel tisztában lenni, mert ők nem mindig fogalmazzák meg a rossz érzésüket. Felnőtt gyerekek esetén pedig azért, mert felnőtt fejjel szinte hihetetlen elképzelni, hogy ezek a gondolatok valójában jelen lehetnek. Pedig igenis valós indulatok ezek, és ezzel találkozik Ön is, amikor a “gyerekek” gyűlöletét tapasztalja. Azt gondolom, érdemes lehet arra építeni, hogy azért ők már nem annyira gyerekek. Érdemes lehet leülni, és szembesíteni őket a helyzet abszurditásával. 25 és 28 évesen képesnek kell lenni arra a szempontváltásra, hogy a szülőkre ne csak gyermeki szemmel, hanem egy felnőtt bölcsességével tekintsenek.

Érdemes első körben nyílttá tenni, hogy Önök érzékelik a negatív hozzáállást, és megkérdezni, hogy szerintük mi ennek a hozzáállásnak az oka. Hogy mi segíthetne nekik, hogy változzanak az érzéseik. Meg lehet azt is kérdezni, hogy szerintük ez hova vezet, és mi lesz öt, tíz, húsz év múlva, ha most nem változik semmi. Tapasztalatom szerint az fontos, hogy a beszélgetés ne támadó, ellenséges hangvételű legyen, hanem őszinte kíváncsiságon, odaforduláson alapuljon. Ha a másik fél érzi ezt a tiszta szándékot, nagyobb az esélye a sikernek.

Üdvözlettel,

Kovács Réka