Kisfiam 3 éves, van egy féléves testvére, most szeptemberben kezdte az ovit. A problémánk, hogy nem játszik a többiekkel, nagyon visszahúzódó. Ha kérdezzük, ő azt mondja, jó volt az ovi és hogy játszott is, szeret is menni, soha nem volt církusz reggel, mindíg várja az ovit! Viszont mióta jár, látszik rajt a feszültség, rágja a körmét, felsírva ébred, vigasztalhatatlan, van, mikor teljes erőből harapja meg a kézfejét! Mindig félénk volt, nem akart a többiekkel játszani, ha kérdezik, nem mer válaszolni. Bíztunk benne, hogy az ovival ez változik, de inkább rosszabb lett! Miben tudnánk neki segíteni a beilleszkedésben, hogy feloldódjon? A felriadás után fél óra vigasztalhatatlan sírás jön, és semmit nem lehet vele kezdeni!

Kedves Kérdező!

Kisfia a beilleszkedéssel küzd, aminek a célja, hogy végül a közösség részévé váljon, ismerje az óvodai szabályokat, kereteket, meg tudjon nyílni, és magát adni mások előtt. Ez egy összetett feladat, ami valakinek gyorsabban-könnyebben, valakinek nehezebben megy. Az, hogy nem ellenkezik, és elmondása alapján jól érezte magát, arra utal, hogy küzd, és próbálja megoldani a helyzetet. Nyilván a felriadás és erős sírás a szorongást mutatja. Jó lenne, ha ki merné mutatni más téren is a félelmét, és felvállalhatná, hogy még nem annyira akar bent lenni az oviban, vagy hogy mennyivel jobb a kistesónak, aki otthon maradhat. Közben pedig bátorítani is szükséges, hogy továbbhaladjon a küzdelemben. Ehhez a mesék, szerepjátékok nagyon jók tudnak lenni, ahol azonosulhat egy szereplővel, és a pl. Kismaci éppen ugyanazt a nehéz helyzetet éli át, mint ő. Aztán segítik azzal, ha a kismaci megfogalmaz érzéseket vagy aggodalmakat a helyzettel kapcsolatban, és közben persze jöhetnek tőle is és Önöktől is megoldási ötletek. A valóságban emellett érdemes olyan élményeket gyűjteni, ahol kortársakkal jól érzi magát. Akár játszótér vagy játszóház, vagy egy ovistárs invitálása. A legnagyobb lépés mégis az óvodában történik, ahol nincsenek ott vele. A biztonságérzetét tudják növelni azzal, ha előre elképzelnek, eljátszanak helyzeteket, hogy minél több ismert pont legyen benne. Az óvónőkkel is érdemes beszélgetni, hogy bátorítást és kezdeményezést tegyenek bele munkájukba gyermekük esetében. De valószínűleg minden eddig említett lehetőség időt igényel, míg változás tapasztalható. Legyenek türelemmel, beszélgessenek kisfiukkal (vagy rajzoljanak, játsszanak, stb.). Ha hosszan fennáll a probléma, akkor érdemes tovább kérdezni, vagy személyesen segítséget kérni, akár az intézményben levő pszichológustól.

Üdvözlettel

Standovár Sára