Tisztelt Szakértő!
3 hónaposan fogadtuk örökbe kislányunkat. Jelenleg 2 éves. Csecsemőként nagyon nyugodt, kiegyensúlyozott baba volt. Az éjszakáink úgy zajlodtak, mintha baba sem lett volna a házban. Elsőként 10 hónaposan változott meg kb 1 hónapig, de ekkor borzalmas sírások voltak, torka szakadtából sírt, képtelenek voltunk éjszakánként megnyugtatni, semmi sem segített. Azonban nappal már korábban is voltak hasonló esetek, de  mindig ráfogtuk valamire (fogzás, fáradtság stb.). Mindenesetre engem már akkor is aggasztott, mert valahogy túlzottnak találtam, még azt is, hogy nem lehetett semmivel megvigasztalni - számomra úgy tűnt, mintha nem is engedné. Majd nyugodtabb idő következett, nagyon ritkán előfordult egy-egy kilengés. 2 éves korát megelőzően 2 hónappal újra előjött minden, de talán még nagyobb erővel, mint valaha. Tudom, hogy a dackorszak is szerepet játszhat, de mégis aggasztó számomra, ugyanis olyan dühkitörései vannak, amik nem mindennapiak. Földhöz veri magát, ami még nem is lenne nagy dolog, de egyszerűen őrjöng, és olyan hangot ad ki, hogy már-már azt gondolom, hogy elszakad a hangszála, veri a fejét a kezével.
Számomra ijesztő az egész, még ilyet nem láttam, és még éjszakánként is előfordult már hasonló eset - igaz, csak 2-3 alkalommal - üti-veri a kiságyat, egyszerűen pokoli érzés végignézni. Olyankor még hozzá sem lehet nyúlni, annyira elutasító, nem engedi a vigasztalást, de ez korábban is így volt a hasonló eseteknél (ha viszont elesik, vagy sérelem éri, akkor azonnal szalad és vígasztalni kell). Egyébként az alvása sem nyugodt, szinte nincs olyan éjszaka, hogy fel ne ébredjen. Ébredése sem jó, de arra már rájöttem. hogy ilyenkor meg kell várni, hogy megnyugodjon, vagy az őrjöngés átmenjen segítségkérő sírásba - csak akkor megyek be hozzá, és akkor minden rendben lesz.

Mindezek ellenére egy rendkívül értelmes, okos kislány, nagyon gyorsan tanult bármit is, mozgásfejlődésében kortársait megelőzte. Hallottam hozzánk hasonló esetről, és őket egy speciális tornára irányították, ami segített (TSMT). Mi is megpróbáltuk kb. 3 hete csináljuk, de talán mintha még rosszabb lenne. Aggódom érte - és őszinte leszek, már én is kezdek kiborulni.
Köszönöm válaszát.

Kedves Anyuka!

Nagyon örülök, hogy rászánta magát arra, hogy segítséget kérjen ebben a nem mindennapi nehézségeket – és szépségeket is rejtő, hatalmas vállalkozásban, amit az örökbefogadás jelent. Sajnos azt tapasztalom, hogy azok a szülőszerepre vágyakozó, felelősségteljes emberek, emberpárok, akik erre vállalkoznak, nem jutnak megfelelő mennyiségű és minőségű információhoz, támaszhoz (vagy legalábbis nem egyértelmű, hogyan érhetnék ezeket el). Pedig már magához a döntéshez is hosszú, rögös út vezet – de fontos tudni, hogy a nehezének az örökbefogadás aktusával (a várakozások ellenére) nincs vége, hanem éppen hogy sok tekintetben akkor kezdődik!

A fogantatástól a születésig, majd az élet első három hónapjában rengeteg alapvető fontosságú esemény történik egy kis ember életében – erről az időszakról a kislányukat illetően nem tudom, Önnek, Önöknek van-e bármi tudomása, de ha van is, ez leveléből nem derül ki. Annyi hatás érte, érhette őt ebben a hihetetlenül fogékony életszakaszban – édesanyja várandóssága alatti élettani és lelki, valamint környezeti hatások, majd a megszületés kínja-felszabadultsága… és vajon mi történhetett ezután? ...bármilyen „jól” bántak vele, mégiscsak meg kellett élnie, hogy attól, akitől egész élete, léte függ – az édesanyja –, attól véglegesen és visszavonhatatlanul el kell szakadnia. „Belehullott a semmibe”.

Szerencsére igen hamar, csupán három hónap után megtalálta szerető családját, gondoskodó szüleit – de élete kezdetének viszontagságai bizony rányomják bélyegüket a jelentősebb fejlődési állomásokra. Jó esetben egyre kisebb erővel, egyre szűkülő mértékben – hiszen a gyógyulás folyamatos lehet (hol haladással, hol visszaesésekkel), ha az ezzel járó nehézségeket a környezet képes elviselni. Ha nem válaszol a kétségbeesett kínlódásra azzal, hogy ellöki a gyermeket, akinek a feladata meghaladni azt az alapvető élményt, hogy ellökték.

Szóval: el kell viselni. Meg kell tartani őt – a fájdalmas érzéseit lélekben, a kis testét karban, amikor engedi. Próbálja nem engedni szegény – hiszen próbál önmaga küzdeni… meg kell tanulnia, hogy szabad, lehet, sőt érdemes magát másokra bíznia, mert vannak, ott vannak körülötte. Igen, nehéz. De meglesz a gyümölcse! Önök megmentették ezt a gyermeket, ő pedig megajándékozza Önöket a szülőség élményével - kölcsönösen hálásak lehetnek egymásnak.

Ami pedig az Ön fájdalmas, sőt zavarbaejtő érzéseit (kétségbeesését, sőt: dühét, időnként gyűlöletét) illeti: szabad így megélni ezeket a nehéz helyzeteket! Szabad haragudni – de nem szabad haragból cselekedni. Így fogja egy idő után a gyermeke megtanulni, hogy bízhat Önben, kötődhet, számíthat. Hogy a rossz érzések nem ölik meg a kapcsolatot. Mindehhez Önnek pedig arra van szüksége, hogy olyan környezetben legyen, ahol megértő, támogató, elfogadó légkörben tud töltekezni ehhez a nagy, szép feladathoz (legyen az a párkapcsolata, vagy szülei, barátai, esetleg sorstársi közösség stb.).

Kívánok mindehhez sok erőt és örömet!

Simon Sarolta