Úgy érzem, eluralkodott mostanában rajtam egy nagyon negatív érzés, önmarcangolás a múltban elkövetett hibáimért. Sokszor hoztam rossz döntést, vagy temperamentumomból adódóan hirtelen, átgondolatlanul cselekedtem, amit utólag mindig nagyon megbántam. Nem tudok megbocsátani magamnak, újra és újra pörgetem a fejemben ezeket a dolgokat, nem tudom szabályozni, mindig-mindig visszatérnek ezek a romboló gondolatok. De nemcsak a múltbeli dolgok miatt szorongok,
hanem félek attól, hogy hülyének, butának néznek az emberek, hogy ellenszenves vagyok nekik stb... Vannak emberek, akik nem szeretnek, nekik én túl sok vagyok, túl beszédes, túl vad, túl ilyen meg olyan. De persze nem is szeretném, hogy
mindeki szeressen. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy nem sok ember fogad el engem, de vannak minőségi baráti kapcsolataim is.

Hangulatember vagyok, hamar felkapom a vizet, indulatból cselekszem és beszélek. Sokszor át sem gondolom, mit mondok, csak mondom épp amit gondolok. Sokszor kerültem már emiatt konfliktusba. Vagy éppen ezzel vívom ki az emberek
ellenszenvét. Tudom, az a baj, hogy én saját magam nem tudom elfogadni. A szüleimtől kb. attól az időszaktól kezdve, ahogy elkezdtem kamaszodni, sok bántást kaptam - nem fizikailag. Édesanyám is hirtelen ember (volt kitől örökölni), nagyon sokszor bántott meg a szavaival, évekig azt hajtogatta, hogy semmire nem fogom vinni, semmirekellő vagyok és a többi. Semmi nem volt jó, amit csináltam, állandóan kritizált... Mindig úgy éreztem, nem szeret engem olyannak, amilyen vagyok, nem tud elfogadni, pedig a természetemet egyértelműen tőle örököltem.... Talán ezek miatt a dolgok miatt érzem így magam? Mit gondol erről? Hogy tudnék túllépni ezen és igenis szeretettel gondolni magamra, elfogadni önmagam és letojni más emberek véleményét, végre békében lenni önmagammal... igazából ennyi a vágyam, de úgy érzem, saját magam hátráltatom. Hogy állítsam le az agyam, hogy űzzem ki az állandó aggódást a gondolataimból???

Kedves Tina!

Az önmarcangolás, a negatív hangulat, a tépelődés mind lehetnek olyan lelki probléma tünetei, amit nem lehet magunktól megoldani. Ha pusztán ezeket a “tüneteket” nézzük, azt javaslom, keressen fel pszichiátert, vagy klinikai szakpszichológust, aki segít ezeket a tüneteket kordában tartani. Másrészt levelében megfogalmaz több olyan gondolatot, ami saját magára, a működésmódjára utal. Leírja, hogy sok olyan tulajdonsággal bír, amivel az édesanyja is, és korábban ezekkel Önt igencsak megbántotta. Most, amikor pedig saját magáról van szó, nem az a vágy fogalmazódik meg, hogy bárcsak tudnék másként viselkedni, hanem az, hogy ne érdekeljen mások véleménye. Ez viszont nem biztos, hogy a legjobb irány. Ahogy Önt bántotta az édesanyja viselkedése, “őszintesége”, hirtelen temperamentuma, el tudom képzelni, hogy másokat is bánt, ha Ön így viselkedik. Valóban az lenne a jó irány, hogy ne foglalkozzon mások véleményével?

Az, hogy milyen embernek gondoljuk magunkat, számos dologból táplálkozik. Az egyik az, hogy mások, a környezet mit jelez vissza felénk. Ha ez a kép negatív, óhatatlan (jó esetben), hogy sérül az önbecsülésünk. Azért írom, hogy jó esetben, mert ez azt jelzi, hogy a környezet visszajelzése egy szempont. Természetes, hogy nem mindenki visszajelzése számít egyformán, de ha rendszeresen kerülök hasonló helyzetekbe, konfliktusokba, érdemes elgondolkodni, hogy min kellene változtatni. Szerintem ha elkezd tudni a környezethez csiszolódni, kevesebb konfliktusa lesz, és remélhetően jobban is fogja magát érezni a bőrében.

Üdvözlettel,

Kovács Réka