Budapesten élek régóta, ideköt minden, a párom, lassan gyermeket is szeretnék, 34 éves vagyok. Családom (édesanyám és bátyám) vidéken él, 120 km-re. Az én magánéletem, egészségem, munkám rendben van. Családom viszont nagy nehézségekkel küszködik. Mindketten súlyos betegek, segítségre szorulnak. testvérem gondozza régóta anyukámat (anyu 74 éves és ugyan ellátja még magát, de egyedül nem tud élni, mivel nem tud kimozdulni a házból, nem tud bevásárolni, lassan már egyedül sem lehet hagyni, mert előfordult, hogy kigyulladt a villanyvezeték és nem vette észre). Testvérem súlyos cukorbeteg, és romlik az állapota. Már most és régóta lelkiismeret-furdalásom van, hogy nem tudok rajtuk segíteni. Anyagilag semmiképp, mert saját magamat is épphogy eltartom. Lelkileg támogatom őket - látogatás és gyakori, napi szintű kapcsolattartás formájában. De ha odáig jut a helyzet, hogy testvérem kórházba kerül, vagy esetleg még roszabb történik és édesanyám egyedül marad, akkor nem tudom, mit tegyek. Annyi pénzünk nincs, hogy idősek otthonába költözzön. Én albérletben lakom, ide sem tudom költöztetni magam mellé.Csak úgy segíthetnék rajtuk, ha hazaköltözöm. De ahol laknak, egy pici, 2000 fős falu, ahol nincs munkalehetőség, hárman éheznénk. Mindemellett úgy érzem, feladnám az egész életem. testvérem is ezt tette édesanyám miatt közvetve, teljesen tönkrement a magánélete, 10 éve nem volt párkapcsolata. Összeszorul a szívem, hogy nem volt élete, mert felvállalta édeasanyám gondozását. Szörnyű dolog ezt kimondani, de nem akarok az ő sorsára jutni. Úgy érzem, önmagam és a családom között kell választanom. Kérem, segítsen, valóban az én dolgom megmenteni a családom? Ha nem teszem, egy gonosz ember vagyok? Egész életemben gyötört a lelkismeret miattunk, és ez egyre roszabb lesz, ha bajuk esik. Kérem, segítsen a tanácsával!

Kedves Kérdező!

Egy nagyon gyakori, de talán az átlagnál szélsőségesebb dilemmát fogalmaz meg: meddig vagyok felelős a felmenőimért, meddig a saját sorsomért. Gyakran hallom, hogy hálátlannak, önzőnek érzik magukat a fiatalok, hiszen az eredeti családjuk tette lehetővé, hogy oda jussanak, ahova jutottak. A másik oldalon inkább a racionális érvek szoktak elhangozni: azért dolgoztak a szüleim, hogy én boldoguljak az életben, és ha feláldozom magam, akkor nem ezt teszem, ami a céljuk volt velem.
Több pszichológiai iskola is foglalkozik a jelenséggel, én az egyik számomra közel álló gondolatot osztom meg Önnel. Hellinger, a családállítás atyja a következő alapgondolatot fogalmazta meg a családok működésével kapcsolatban. Az energiák (praktikus energiákra gondolt: anyagi befektetés, gondoskodás) csak előrefelé áramolhatnak. A szüleim kaptak az ő szüleiktől, én az én szüleimtől, és én továbbadhatom a gyermekeimnek. Ha elkezdünk visszafele működni, tehát a szüleinkről úgy gondoskodunk, ahogy ők tették valamikor velünk, azzal a saját nagyszüleink feladatát végezzük. Felborul az egyensúly, és súlyos elakadások történhetnek. Ezt látjuk a testvérénél: nincs felnőtt élete.
Azt látom ilyen esetekben, hogy a bűntudat és a saját sorsunkért érzett felelősség aggodalma húz vissza a szülői házba. Ha ezzel sikerül megbirkóznia, nyugodtabb szívvel fogja élni a saját életét, és biztosan adódik olyan megoldás, ami nem terheli Önt és jelenlegi életét a szükségesnél jobban.

Üdvözlettel,

Kovács Réka