6 éves fiam óvodai problémájáról kérdezném. Most nagycsoportos újra. A tavalyi évben az iskolaérettségi teszt alapján is és mi az egyéni tapasztalatainkra támaszkodva,  úgy döntöttünk a férjemmel, maradjon az óvodában. Már a tavalyi évben kezdődött a problémánk. Egyik napról a másikra nem akart oviba menni, előtte nem volt ilyen gond. Hozzáteszem, új óvónőt kaptak és pont az maradt, akit nem szeretett. Meg is kérdezte tőle, miért ment el a másik óvónéni, mert neki hiányzik. Nekem volt egy vetélésem, több napra korházba kerültem, tudott róla, hogy beteg voltam, de meggyógyultam. Azóta van ebben az állapotban. Pont mint a beszoktatáskor, sír, nem akar menni, látom, hogy szorong. Olyan, mintha engem féltene és ezért nem akar elengedni. Reméltem, hogy ez az új tanévre rendeződik, de nem. Ma újra sírt az óvodában. Megnyugtatni nem tudom, mert ha vigasztalni kezdem, sokkal rosszabb, ezért megpuszilom, elmondom, hogy szeretem, délután jövök érte, határozottan bevezetem az ajtón és eljövök. Tanácstalan vagyok, hogyan segítsek neki. Nagyon sokat beszélgetünk, mindenkivel nagyon nyitott, bárkivel leáll beszélgetni, de az óvodában szorong. Ön szerint vigyem pszihológushoz?

Kedves Anyuka!

Nagyon érzékeny fia van, hogy így reagál a család veszteségélményére. Vajon sikerült megbeszélni vele, hogy mi történt? Vagy csak annyit tud, hogy Ön beteg volt? Mekkora babát vesztettek el? A fia tudta, hogy testvére lesz, készült esetleg rá? A tapasztalat az, hogy a veszteségélmények felerősítik a gyerekekben az elválással kapcsolatos félelmeket. Így gyakran látjuk, hogy veszteségélmény után például nehezebben alszanak el, nehezebben viselik az elválást a szülőtől, stb. Ezeknek a helyzeteknek az egyik kulcsa, hogy a szülő helyre tegye magában a veszteséget. Az egyik legnehezebb gyász a gyermek elvesztése, így különösen fontos, hogy foglalkozzon az ezzel járó érzésekkel a szülő. A másik fontos szempont, hogy a történteket ne titok lengje körbe. A gyerekek különösen érzékenyek arra, amikor a szavak és az őt körülvevő érzések, hangulatok nincsenek összhangban. Így a ki nem mondott dolgok helyett a fantáziájával töltik ki az űrt, ami sokszor félelmetesebb, mint a valóság. Másrészt zavart okoz benne, hogy a szülei, akikben bízik, nem azt kommunikálják, ami benne megfogalmazódik, tehát törés lesz a két valóság (megélt és átadott) között. Az ő nyelvén nyugodtan el lehet neki mondani, hogy mi történt.

Ha ezek után sem oldódik a szorongása, fel lehet keresni gyermekpszichológust. Első körben azonban érdemes lehet megpróbálni közösen, a párjával feldolgozni a történteket, és beszélgetni a fiával.

Üdvözlettel,

Kovács Réka