Tisztelt Kiss Kinga! Aggódó Anyuka vagyok,aki sok mindenben hibáztatja magát. Van egy novemberben betöltött 3 éves kisfiam, akivel kettesben a boldogságunk rendben volt, amikor 10 hónapos volt, megtudtam, hogy újra babát várok. A férjem nem szerette volna megtartani, de bennem fel sem merült ez a kérdés, reménykedtem, hogy megváltozik majd a véleménye. Egyértelmű volt,hogy lakást kell váltanunk, már hárman is szűkösen voltunk, így belevágtunk egy nagyobb lakás vásárlásába, viszont véges pénztartalékunk miatt egy  felújításra szoruló lakást kellett megvennünk, amit teljes mértékben nekünk kellett felújítani, s elindult a lavina, kisfiamra nem jutott elég időm, nekem kellett a lakásvásárlást lebonyolítanom, közben a terhességi diabeteszem miatt heti 2-3 alkalommal jártam orvoshoz, több órás várakozással, édesanyám szerencsére vigyázott rá, jó kezekben volt. Telt-múlt az idő, a férjem Pató PÁl módjára halogatott minden munkálatot, nekem kellett mindent megszerveznem, megvennem, cipekedtem nagy pocakkal, nem volt társam egyáltalán, elhidegültem tőle teljesen, mert magamra hagyott a bajban, nem érdekelte, hogy várandós vagyok, nem foglalkozott velünk. Tudom, hogy fáradt volt, mert dolgozott napi 8 órában, de nekem is megvoltak a mindennapos teendőim. Mire megszületett a kislányom, sajnos nem készült el a lakás, hazavihettem a nagy káosz közepébe, majd 1 hónapos korában, karomon a 2 gyerekkel költözködtünk át, az egészet nekem kellett lebonyolítanom, majd az átköltözéskor megkezdődött a panelprogram, egész napos fúrás-faragás, mindez 2 teljes hónapig tartott, mindeközben én teljesen kimerültem testileg, lelkileg egyaránt, ekkorra már nem volt segítségem, kislányom születésekor anyukámnak vidékre kellett hazautaznia. Túlvállaltuk magunkat, kimerültünk, eltávolodtunk egymástól a férjemmel, és én ebben az időben, ami 1-1,5 évig tartott, nem voltam jó anya, kiabáltam sokat a gyermekeimmel, sokszor olyat mondtam, amit megbántam, nem volt helyénvaló, ekkor kisfiam másfél és 3 éves kora között járt, játszottam vele, szeretgettem de nem úgy volt türelmem, mint azelőtt, kilátástalannak láttam a házasságomat, mindemellett a férjem családja az őrületbe kergetett, nemhogy segítettek volna, csak feszültséget keltettek a rosszindulatú megjegyzéseikkel, a gyerekeket nem vállalták be, semmi pihenésünk sem volt. Férjem kisfiamra sajnos sokszor kezet is emelt, nem tudta magát féken tartani, hiába kértem! Kisfiam 3 éves lett novemberben, ettől kezdve teljesen megváltoztam, nyugodt, türelmes vagyok a gyerekekkel, sokat mókázunk, hancúrozunk, programokat csinálunk, láthatóan jól érzi magát mindkét gyermekem, de én attól félek, hogy helyrehozhatatlan nyomokat ejtettem a gyerekeimben abban a másfél évben, akkor például mindig a mamát emlegette, hozzá akart menni érthető módon, tőle csak szeretetet kapott, nem kiabálást. Nagyon sajnálom, emésztem magam a múlton, és bár ezelőtt és most sem tapasztalni semmi problémát kisfiamon, a bölcsiben is mindig kiegyensúlyozottnak látták, látják de én félek, hogy majd későbbiekben fognak kijönni a személyiségében ezek a sérelmek, félek, hogy nem fog bennem bízni, hiszen pont az ősbizalom kialakulásának idején nem voltam ott teljesen mellette. Válaszát előre is köszönöm, s ha meg is fogja erősíteni a félelmeimet, akkor kérem, írja meg nekem, hogy ha nem is tehetem a múltat jóvá, mit tehetek azon felül, hogy szeretem, dicsérem, meghallgatom, figyelek rá?

Kedves DaMi!

Sosem tartom jó ötletnek visszamenőleg ostorozni magunkat a múltban elkövetett hibáink miatt. A bűntudat annyiban hasznos csak, amennyiben segít átgondolni a korábbi tévedésekhez vezető folyamatokat, és a jövőre nézve levonni a tanulságokat: mit érdemes máshogy alakítani.

A levelében részletesen leírt élethelyzet valószínűleg minden résztvevő számára igen feszült és megterhelő lehetett – egyetértünk, hogy a kisfia számára ez az időszak nem ideális családi hangulatban telt. Aztán fia hároméves lett, és ahogy írja, „attól kezdve teljesen megváltoztam”. Amit viszont nem fejt ki, az a változás mikéntje. Nem az a legfontosabb kérdés ugyanis, hogy jóvátehetetlen károkat okozott-e a szülői stressz és frusztrált nevelői légkör a kisfiú személyiségfejlődésében (nyilván nem tett jót), hanem hogy milyen megküzdési mintákat látott ezek leküzdésére. Egy szó sem esik ugyanis arról, hogy hogyan alakult férjével a már elhidegült kapcsolatuk, mérséklődött-e az apai agresszió mértéke, mitől lendült át Ön a túlterhelt türelmetlenségen és vált a nyugodttá és érzelmileg terhelhetővé.

Ha az önmarcangolás helyett a változások végigelemzését választaná (akár szakember segítségével), olyan kérdésekre is választ kapna, hogy egy következő, stresszesebb élethelyzetben stabil tud-e maradni ez a mostani egyensúly.

Üdvözlettel – Kiss Kinga