20 éves lány vagyok. Már évek óta depressziós vagyok (azt hiszem), olykor nem megfelelően kezelem a problémákat, agresszív vagyok. Körübelül 14-15 éves korom óta szuicid hajlamaim vannak. Többször ejtettem vágásokat a kezemet, illetve próbáltam begyógyszerezni magam. Sikertelenül... Rengetegszer gondolok arra, hogy meg se kellett volna születnem, vagy legalább meg kéne halnom. Most is egy ilyen helyzetben írom ezt a kérdést. Nincs elég bátorságom meghalni, de akarom. Nem tudom, mit kéne tennem. A szüleimnek nem merek szólni, mert engem hibáztatnának, mint mindig. Anyukám is több olyan mondatot mondott az évek során, ami csak azt erősítette bennem, hogy nem vagyok való az életre. Hogyan tudnám csak egy kicsit is jobbá tenni a kapcsolatot az anyukámmal? Illetve hogyan tudnék kilábalni ebből az egész öngyilkosságos hülyeségből? Mert tudom, hogy az..

Kedves 20 éves lány!

Igazán sajnálom, hogy nem ír pontosabban arról a konkrét élethelyzetről, ami (ismét) ennyire kétségbe ejtette, mert akkor pontosabban tudnék reagálni. A feltett két kérdéséhez viszont szívesen hozzászólok, remélem, segíti majd az előrelépésben.

Az édesanyjával való kapcsolat jobbá tétele valóban fogós kérdés - ez a legalapvetőbb fontosságú viszony mindannyiunk életében felvet időnként erős dilemmákat. Hiszen ő az, akivel valaha, a kezdet kezdetén testben a legközelebb voltunk - és ő az, akinek elég jól kell tudni szeretni bennünket ahhoz, hogy ez a közelség lélekben is megszülethessen, majd ahhoz is elég jól kell szeretnie, hogy el tudjuk engedni egymást. Mennyi irdatlan feladatot rejt ez a rövidkének tűnő lista! Vajon Ön hol tart most ebben a folyamatban, és hol tart az édesanyja...?

Ön már 20 éves, lassan fiatal felnőtté cseperedik; életkora szerint tehát a feladata már a leválás formába öntése, az igazi érzelmi önállósodás, függetlenedés a szüleitől, az édesanyjától. (Ez úgy 14-15 éves kora körül válhatott először nagy kérdéssé...) Úgy tűnik, a kapcsolatuk minősége megnehezíti az Ön számára ennek az életfeladatnak a teljesítését - azt javaslom, gondolja végig a helyzetet ebből a szempontból. Azaz: fordítsa figyelmét a felnőtt, önálló életére, terveire, céljaira, más fontos kapcsolataira, saját vágyaira, megérzéseire, ítéletére! Immár ne édesanyjától várja pl. azt a gondoskodást, törődést, amit talán eddig nem eléggé kapott meg tőle - és ne az ő korholásától, kritikáitól féljen, függjön. Ez a váltás önmagában javulást hozhat a kettejük kapcsolatába. És: ennyi az Ön felelőssége, lehetősége.

Az "öngyilkosságos hülyeségből való kilábaláshoz" pedig fontos, hogy minél előbb, és minél szakszerűbb segítséget keressen, találjon. Ön ebben a tekintetben mindenképp felnőttnek tekintendő: pszichoterápiás támogatást, esetleg gyógyszeres kezelést igényelhet saját jogon, ehhez nem kell senkitől engedélyt kérnie. Továbbá: nem szégyen, és nem a gyengeség, hanem pont a felelősségteljes öngondoskodás jele.  Ehhez legelőször is saját magát kell komolyan vennie, elismernie azt, hogy bajban van, és szüksége van segítségre - ezt a felismerést jelzi számomra a levele - köszönöm, hogy megtisztelt a bizalmával! Tehát az egyik legnagyobb lépésen túl van, de még ne hagyja abba! Talán a közvetlen környezetében is van valaki (a szülein kívül), aki meg tudná hallgatni, aki a kisebb nehézségeken segíthetne túllendülni.

Továbbá, szívesen ajánlom figyelmébe az alábbi weboldalt is: http://www.ongyilkossagmegelozes.hu/ongyilkossagi-gondolataim-vannak.html

Kívánok erőt és kitartást a helyzet rendezéséhez, az egyre könnyebb továbblépéshez!

Benczné Simon Sarolta