Az utóbbi időszakban rá kellett jönnöm, hogy az érzelmi "mufurcságom" és eltávolodásom több ennyinél. Már pár éve tisztában vagyok vele, hogy nem vagyok képes bizonyos érzelmek megélésére és kimutatására, de mostanáig csak azt gondoltam, hogy én ilyen típusú ember vagyok. Aki a saját anyjának sem tudja viszont-mondani, hogy szereti; vagy aki néhanapján azt sem tudja elviselni, ha a nagymamája meg akarja simogatni a kezét; vagy nem tud örülni egy ajándéknak sem, mert inkább nézem úgy, hogy de hát én nem is ilyen bögrét szerettem volna, mint hogy belegondoljak abba, hogy valaki igenis gondolt rám és törődött velem.
Az eddigi párkapcsolataimban olyan férfiakat választottam partneremül, nem teljesen tudatosan, akikről tudtam, hogy sohasem szeretnék beléjük igazán, így nem is okozhatnak fájdalmat, és komolyabb érzelmi vihar nélkül vethetek véget a kapcsolatnak, ha úgy gondolom. A jelenlegi párommal több mint egy éve vagyunk együtt, és hiába szeretném, hogy az érzelmi problémáim ne okozzanak gondot, nem tudunk elkölteni egy romantikus vacsorát anélkül, hogy pánikroham ne kerülgessen; vagy ne akarjak sikítófrászt kapni, ha a szekrényben véletlenül meglátom az ajándékba kapott páros ékszert. Érdekes módon viszont nem tudok betelni a romantikus könyvek és filmek áradatával, ami az én sejtéseim szerint azt jelenti, hogy valamekkora részben ezekben élem meg azt, amit a való életben nem tudok, és megmutatja, hogy elnyomott érzelmeim lavinája alatt mégiscsak erre vágyom.
A felnőttkori kötődési kapcsolatok közül talán az elutasító-elkerülő típusba illek a legjobban, mert ragaszkodom a függetlenségemhez, és a kapcsolatomat hátba döfve néha az is eszembe jut (vagy csak magamat próbálom megnyugatni), hogy márpedig én enélkül is tökéletesen ellennék, igazából nincs szükségem erre a kapcsolatra. Valamint, ha valaki pozitív érzelmeket kezd irányomban mutatni, szintén rögtön a pánik kerülget és az első gondolatom az, hogy meneküljek.
Tudatosan szemlélve tisztában vagyok vele, hogy szükségem van érzelmileg tartalmas kapcsolatokra, de nem hiszem, hogy képes lennék ezeket kezelni jelenleg. A jővőmön gondolkodva kellett rájönnöm, hogy egy nap szeretnék férjhez menni és boldog családot, de tudom, hogy ha továbbra is ilyen maradok, elenyésző annak az esélye, hogy ha valaki esetleg meg is kéri a kezemet, ne sikoltozva kapjam fel a nyúlcipőt.
A kérdésem pedig az lenne, hogy mit tudnék tenni az érzelmi fejlődésem érdekében?
(Mivel többen ezt a fajta viselkedési normát a gyerkőc-szűlő kapcsolatra vezetik vissza, szeretném leszögezni, hogy nagy szerencsémre a szüleim szerettek és szeretnek most is, valamint mindig tisztában voltam vele, hogy számíthatok rájuk. Így kétlem, hogy ezen kapcsolatok "helyreállítása" segítene a problémámon. )
Előre is köszönöm a válaszukat!

Kedves Daina!

Leveléből érződik, hogy alapos önismereti igénnyel fordul saját nehézségéhez, hogy sok mindennek utánanézett. Sokszor ez a tudatosság hozza a megoldást, máskor pedig ez akadályoz abban, hogy valóban az érzéseink mentén éljük meg a helyzetet. Talán a valódi nehézséget a kettősség jelenti, amivel egy ilyen helyzet jár: a közeledés-távolodás, befogadás-elutasítás, realitás-vágyak dimenziói versenyeznek a kapcsolataiban.

Az elővételezett magyarázat kapcsán kezdem válaszomat. Valóban, több pszichológiai iskola tartja fontosnak a szülő-gyermek kapcsolatokat. Ennek az az oka, hogy amikor a kapcsolatainkat vizsgáljuk, az első kapcsolódási mintáinkhoz jutunk, amit a szülők jelentenek. Ezek a minták későbbi helyzetekben, párkapcsolatokban, barátságokban alapként szolgálnak, és ezeket a mintákat ismételjük. Itt tehát nem feltétlenül a szeretnek-e, lehet-e rájuk számítani dimenzió a hangsúlyos, hanem a kapcsolódási minta. Természetesen ez továbbra sem jelenti azt, hogy kizárólagosan ebben az irányban kellene okokat keresni. Vannak példásul olyan megközelítések is, amik az egyén öröklött temperamentumát hangsúlyozzák.

Függetlenül attól, hogy milyen okokat feltételezünk egy ilyen probléma hátterében, azt biztosan mondhatjuk, hogy ez egy kapcsolati, kapcsolódási nehézség. Mint ilyet pedig csak kapcsolatban lehet korrigálni. A nehézség főleg az, hogy szeretjük magunkat olyan emberekkel körbevenni, akik illenek a személyiségünkhöz, kiegészítik azt, elfogadják a hiányosságainkat. Így viszont nehéz változtatni, hiszen nem sarkall minket semmi az új minták kipróbálására. Ilyenkor szoktuk javasolni a pszichoterápiát. Ez egy olyan kapcsolat, ami több szempontból hasonlít az egyéb kapcsolatainkra, viszont segít a változás elindításában, azzal, hogy nem a régi minták, nem a jelenlegi életünk szerves folytatásaként van jelen.

Leveléből érződik az az érzékenység, ami a jelen helyzetre vonatkozik. Érdemes lenne ezt kihasználva, pszichológusi segítséggel egy új kapcsolódási minta irányába elindulni.

Sok sikert kívánok!

Kovács Réka