Azzal kezdeném hogy 15 éves vagyok. Igen, tudom, elég fiatal még. Nagyon nehezen barátkozom, nehezen oldódom fel társaságban, főleg ha azokat nem ismerem. Olyankor szorongva érzem magamat, nem érzem elégnek magamat. Az iskolában is folyton azon aggódom, hogy nem vagyok jó a többiekhez képest, nálam mások csinosabbak, okosabbak, őket mindenki jobban szereti. Én mindig is az a fajta lány voltam, aki a kisegér szerepét játssza. Próbálok jól kinézni, de sosem érzem magam jól. Mindig mondják, álljak hozzá pozitívan, de én nem tudok pozitív lenni, ha úgy is állok hozzá, akkor is romba dől minden álmom. Másnak miért sikerül?

Ráadásul a barátaim száma is úgy érzem, csökken, pedig mindig kedves vagyok, megértő, de mégis elhagynak valaki másért, lassan nem lesz kivel megbeszéljem a problémáim. Amikor reggel felkelek és felveszek valamit, egy percig jól érzem magam, majd tükörbe nézek és legszívesebben kidobnám magamat. Régen nem aggódtam ennyire magamért, régen nem érdekelt, hogy tetsszek másoknak, csak magamnak akartam tetszeni, de most úgy érzem, vissza szeretném kapni a régi énemet, hogy megint boldog legyek.

Kedves J.!

Inkább bátorkodtam elcsenni a neve kezdőbetűjét az e-mail címéből, mert nem akarom leírni azt, amit névként megadott. Pontosan azért, mert nem gondolom, hogy ne lenne jó semmire. Azt érzem, hogy a szorongása és a kisebbrendűségi érzése valahogyan a kamaszkorral erősödhetett fel ennyire. Azt írja, hogy előtte csak magának akart tetszeni, és akkor nem is volt semmi probléma a barátokkal.

Nagyon erős a verseny ebben a korban a lányok között, hogy vajon ki tetszik jobban a fiúknak. Megváltozik a testük, ki-ki változó mértékben nőiesedik – de nem gondolom, hogy a sikereket a közösségben a csípő és a mellméret, vagy a divatos cuccok, vagy a fiúk felé mutatott szabadosság garantálnák. Sokkal inkább a személyisége, a kisugárzása az, ami vonzó a többiek számára. Minél inkább másokhoz hasonlítgatja magát, annál bizonytalanabb lesz, hiszen az nem magáról szól, nem az, ami magának jól áll, nem azok a mondatok, amelyeket igazából maga mondana. A kamaszkor arról is szól, hogy megtalálja saját egyéniségét. Ez nagyon nehéz akkor, ha folyton a hangadó kortársait vizslatja, vajon mit szólnak.

Nyilván fontos a divat, a trendek, de közben figyelnie kellene arra, hogy mi az amiben jó, ami érdekli, amiben ügyes (sport, zene, kreatív dolgok) és szánjon arra is időt. Ha ilyen tevékenységekbe kezd, akkor biztosan társakat is fog találni, akikkel erről jól el tud beszélgetni majd. A barátokat egészen másképp fogja látni. Az én válaszom benne van a levelében: „régen nem érdekelt, hogy tetszek másoknak, csak magamnak akartam tetszeni”. Keresse meg magában, hogy vajon miért változott ez meg, miért nem elég az, hogy saját magának tetszik! Ebben van a megoldás.

A dolog másik oldala az, hogy azt az elvárást fel kell adnia, hogy mindenkinek tetsszen. Elégedjen meg a magához közel állók barátságával. Aki sokat törleszkedik a „menők” felé, azt lenézik egy idő után – nemcsak a „menők”, hanem azok is, akiket miattuk elhanyagolt.

A legjobb tehát, ha hallgat a belső hangjaira, mi az, amit jól esik felvenni, csinálni, mi az, amiről kedve van beszélni. Természetesen, ha nagyon elviselhetetlen a szorongása, akkor megkeresheti az iskolájában is az iskolapszichológust, hogy egy-két alkalommal beszélgessen erről. Úgy könnyebb a kérdéseire választ találnia.

Üdvözlettel: Majoros Andrea