28 éves vagyok, több hónapja folyamatosan foglalkoztat, hogy meg akarok halni. Nem is a halál érdekel, hanem az, hogy legyen vége ennek a boldogtalanságnak, amiben vagyok. Apukám alkoholista volt, mindennapos volt a veszekedés. Ő már 17 éve meghalt, anyukám nem talált párt magának. Testvérem azóta nem tudta úgy élni az életét, ahogy akarta, adósságok,
alkoholizmus, a családjában ugyanolyan veszekedések, ahogy nálunk voltak. Én nem találom a helyem a világban, nem értem, mit kéne tennem, menekülnék, újrakezdeném az életem totálisan. Nincs családi támogatás, pár emberrel beszélek csak, felszínesen, barátok, párkapcsolat nincs. Nem akarok kudarcot, nem akarok elcseszett életet élni, inkább abbahagynám most. Félek felnőni, félek mindentől, hogy végzetes hibát követek el, és nincstelenül halok meg. Mindennapos egzisztenciális szorongás... egyszerűen az lenne a legjobb, ha nem ébrednék fel másnap. A családomban is ezzel a nyomasztó hangulattal vagyok, és még ez is nyomaszt, hogy az ő kedvüket is elveszem. De én már nem akarok több boldogtalan napot. Nincsenek emberek körülöttem, társkereső applikációban pedig nem találok senki olyat, akivel közös jövőt lehetne építeni. A nyomorgás és a kilátástalan élet miatt inkább ma szeretném befejezni... Annyi mindent szerettem volna, de nem tettem érte, elfogyott az erőm. Azt hittem, hogy valaki majd megmondja, hogy hogy éljek, vagy utat mutat, de azt látom, hogy mindenki megtalálja
az életében a fontos dolgokat, amikért küzdeni fog. Én pedig csak állok, és várom, hogy legyen vége, mielőtt rosszabb lesz. Mit lehetne még várni? Nem vagyok fontos senkinek, és én már nem is akarok semmit. Mit tegyek, ha nem hiszek már semmiben?

Kedves Anonymous!

Jól tette, hogy írt és segítséget kért. Ez a legnehezebb lépés, hogy beismerjük, nagyobb bajban vagyunk, mint amit önállóan kezelni tudunk. Nagyon sokan kerültek hasonló helyzetbe az elmúlt időszakban, és nemcsak a korlátozások, esetleges munkanélküliség miatt, hanem azért, mert a rendkívüli helyzetek azokat sújtják leginkább, akik amúgy sem voltak rendben az életükkel. Ön 28 évesen azt várja, hogy valaki irányítsa, támogassa, megmondja, hogy merre menjen. Talán azért ilyen nehéz felnőttként gondolni sajátmagára, mert családja nem támogatta a felnőtté válásban, és most is az a kiszolgáltatott, tanácstalan gyerek, aki volt. Talán ez az állapot nehezíti, hogy megfelelő egzisztenciát teremtsen magának, hogy ne kelljen aggódva gondolnia a holnapra.

Az érzések, fájdalmak, keserűségek azt jelzik, hogy Ön egy érző lélek, nem fásult el, hogy érzelmileg hozzáférhető. Talán a párkeresés is azért ilyen nehéz, mert egyelőre csak a nyomasztó, rossz érzéseihez tud hozzáférni, ez pedig nem olyan perspektíva, amihez könnyű lenne csatlakozni. Ugyanakkor az is látható, hogy élményei, fájdalmai nagyon élők, meghatározzák a mindennapjait, és nem hagynak teret az új dolgoknak, a szépségnek és az örömnek. Talán a családjában nem is volt helye az ilyen érzéseknek, talán senki se volt képes pozitív érzelmekre.

Úgy látom, hogy segítene a helyzetén, ha pszichológushoz fordulna. A járvány idején rengeteg online, terápiás csoport alakult, melyek térítésmentesen nyújtanak segítséget. Egy ideig még biztosan hozzáférhetőek ezek a szervezetek. A terápia segíthet lezárni a múltat, a rossz emlékek feldolgozásával nem hatják majd át a negatív érzések a mindennapokat, és önálló, felnőtt életet kezdhet, amiben könnyebb lesz kapcsolódni másokhoz. Szakembert a MIPSZI oldalain is találhat.

üdvözlettel

bárdos kata