29 éves, egyedülálló nő vagyok, aki nagyon szeretne már párkapcsolatot, férjet, családot. Sajnos sosem voltam az a típus, akin fürtökben lógtak a férfiak, ami nagyrészt a zárkózottságomnak
tudható be. Nem vagyok egy pörgős, szószátyár típus, és elég sok idő kell, hogy megbízzak valakiben, és elkezdjek kötődni hozzá. A helyzetet tovább nehezíti, hogy én sem tudom, mit is akarok valójában.
Jelenleg külföldön dolgozom, és bár nincs honvágyam, mégsem tudom elképzelni, hogy hosszú távon itt éljek. Elvileg nagyon sok lehetőség van itt az ismerkedésre, viszont sokkal felületesebbek, érzelmileg sivárabbak az emberek, és mindenki folyton rohan (beleértve magamat is). Pár hónapja dolgozom egy helyen, és bár nagyon szeretnék váltani, mivel a rutint nehezen viselem, eddig sajnos nem sikerült jobb munkát találnom. Közben az egyik munkatársammal is, akit egy kicsit jobban megismertem, mintha kezdene valami kibontakozni közöttünk. Ő is külföldi, 2-3 évvel fiatalabb nálam, jóképű, és nem gondolom, hogy komolyan akarna tőlem valamit, de legalább egy kis színt visz a hosszú munkanapokba. Jó érzés, hogy végre valakivel tudok beszélgetni, viccelődni, érdekli, mi van velem, stb. Egy dolog azonban mégis hiányzik a részemről - a bizalom és egy többé-kevésbé világos jövőkép.
Tudom, hogy a levelem tele van ellentmondásokkal: vágyom a biztonságra, hogy stabil pontokat tudjak kialakítani, megállapodjak valahol, megtaláljam a helyem, másrészről viszont belefásulok az egyhangúságba, a monoton dolgokba, ezért mindig valami mást, valami újat keresek - de sosem találom meg, amit keresek, mivel azt sem tudom, mi az. Zavar, hogy például nincsenek kötődési pontok az életemben: sem a szüleim, sem az otthonom, a munkám, vagy esetleg egy vagy több konkrét személy. Már a vallással is próbálkoztam, de az sem hozott semmilyen változást. Mintha most ezt egy másik személytől várnám - az iránymutatást, a célt, az érzelmi biztonságot, a stabilitást. Viszont feltételezem, hogy ezeket az érzéseket, gyerekkori hiányokat először magamban kellene rendbe tenni valahogy. Leginkább az ellentmondásokkal van a baj, szerintem. Például, anyukám túlzottan kötődik hozzám, folyton tudni akarja, mi van velem, de valójában nem érdekli, és érdemben nem is tudunk miről beszélgetni, mintha nem is ismerne, csak rám akarná erőltetni a saját elképzeléseit, a saját véleményét. Én már szeretném a magam életét élni, és nem igénylem annyira a (főleg nem ilyen jellegű) beszélgetéseket (talán ezért is "menekültem" külföldre), de aztán néha lelkiismeret-furdalásom támad, hogy vajon nem önző dolog-e szegény szüleimet otthagyni egyedül, miközben én épp önmegvalósítani próbálok? Viszont tudom, hogy ha hazamennék, akkor csak veszekednénk minden apróság miatt, tehát azzal se oldanék meg semmit. Aztán itt van egy anya, aki nem tudja elengedni a gyerekét (akit igazából nem is ismer, csak olyannak, amilyennek ő akarja látni), és egy apa, aki jól elvan úgy is, ha egész évben nem beszél vele, és két nap után már idegesíti, hogy ott van a nyakán. Ők a szüleim, akikhez nem kötődöm, és - tudom, nem szép dolog ilyet mondani - nem hiányoznak. Legalábbis nem ebben a formájukban.
Aztán, rengeteg dologba belekezdtem életem során - minden érdekelt, csináltam is pár napig, hétig, hónapig, aztán abbamaradt. Kezdve a diétától egy új tanfolyamig, stb. Meg akarok állapodni, de félek az elköteleződéstől. Az egyik részem pl. állandóan utazgatna, új élményeket szerezne, a másik vállalkozást építene, pénzt tenne félre, jövőt alapozna meg. Így a második rovására megy az első, vagy egyikből se lesz semmi. Egyedül a kapcsolatok terén volt mindig is egyfajta régimódi felfogásom, hogy lehetőség szerint csak komolyat szeretnék. Bár most már kezdek kételkedni az "igazi" létezésében - talán ez a korral jár. A baráti kapcsolataim elég felületesek, ami szintén nem tükrözi a valódi szükségleteimet és elképzeléseimet. Nehezen teremtek és még nehezebben tartok fenn régi kapcsolatokat. Továbbá, mindig is nagyon szerettem volna egy kutyát, mivel sosem volt háziállatom, de aztán arra gondolok, hogy mi van, ha közben el akarok majd költözni, más munkahelyem lesz, nem tudok vele foglalkozni 15 évig, minden egyes nap, stb.
Szóval olyan, mintha az életem állandóan feltételes módban élném, és nem lenne benne egyetlen stabil pont sem, semmi, amihez kötődni tudnék. Ön szerint miért van ez? És mit lehet
ilyen esetben tenni? Bocsánat a hosszú levél miatt, de igyekeztem minél részletesebben felvázolni a helyzetem, és a háttérben levő okokat, amiről tudomásom van.
Válaszát előre is köszönöm.
Megrendelem
