18 éves végzős diák vagyok, és van egy furcsa problémám. Amikor angolul kell beszélnem, akármilyen helyzetben, mindig ideges leszek. Olyan érzésem van, mintha egy dobozban lennék, ami egyre csak összébb nyom. Akinek válaszolnom kellene, legutóbb az angoltanáromnak, mikor a szemembe néz, olyan, mintha "belém látna", tudná az összes érzésemet, gondolatomat, és így kiszolgáltatottság-érzésem is van. Megbénulok, nem tudok szabadulni. Tudom, hogy ez az egész csak az én fejemben létezik, és hogy egyáltalán nem szokvànyos (amikor a szemembe nézett, kiszaladtam volna a teremből legszívesebben). Tudok válaszolni a kérdésekre, tehát nem leblokkolok, de valamikor inkább rosszat mondok, hogy kérdezzenek mást, és akkor már nem nekem kell beszélnem. Alapjában véve szeretem az angolt, mindig is szerettem. De így az angol nyelvvizsga szòbeli része egy rémálom volt.
Egy olyan ember vagyok, aki nem szìvesen beszél a saját érzéseiről, és nem is tudom őket kimutatni, pedig szeretném, csak nem megy. Több mint egy éve elkezdtem komolyabban énekelni, énektanárhoz járni, a dalok tanulásával megtanultam azt is, hogyan adjam át magam a dalnak, hogyan mutassam ki az érzéseket, hogyan adjam ki őket. Csak az angol dalokat tudtam úgy átadni, és azokat szerettem énekelni, ha magyarul énekeltem, nem éreztem magam biztonságban, ezért nem is szerettem... Az éneket  sajnos abba kellett hagynom (továbbtanulás, távol van az iskola...), ma már keveset játszom és énekelek.
Az lehetséges hogy az érzelem-kimutatást társìtottam az angolul énekléssel? Az angollal? És ezért nem "tudok" angolul beszélni? Nagyon rossz érzés a "dobozban lenni" és olyan kiszolgáltatottnak lenni. Ki szeretnék valahogyan szabadulni...
Mit kellene tennem? Ha megint énekelnék, az megoldaná a problémát?
Szeretém fejleszteni az érzelem-kimutatást is valahogyan, csak gyűlnek bennem, és nem tudok mit kezdeni, már társaságba sem szeretek menni, amit szerettem csinálni, már nem okoznak örömöt. Próbálok visszatérni hozzájuk, de eddig nem volt nagy sikerem...

Kedves AyrinMoriarty!

Ahhoz, hogy tisztábban lássunk, fontos lenne tudnunk, hogy egyedül az angolórákon fogja el ez a kellemetlen érzés, vagy általában szóbeli felelésekkor. Ez azért fontos, mert ha a szóbeli megnyilvánulások minden formájánál hatalmába keríti a szorongás, akkor nem csupán az érzelmek kimondásában kell keresnünk a problémát.

Levelében szemet szúrt nekem az elkerülő viselkedés (amikor inkább helytelen dolgot mond annak érdekében, hogy mielőbb szabaduljon a kellemetlenségtől). Ilyen esetben fennáll annak a veszélye, hogy hajlamossá válik vagy túlságosan nehéz, vagy pofonegyszerű kihívásokat választani. Előbbit azért teszi, mert ha nem jár sikerrel, akkor sem kell szégyenkeznie, elvégre a feladat eleve meghaladta a képességeit. Utóbbival pedig látszólag biztosítja önmaga számára a sikerélményt – azért írtam, hogy látszólag, mert valójában átveri önmagát. Nem él át sikerélményt, de szégyenkeznie sem kell, vagyis mind a pozitív, mind a negatív élményt elkerüli. Nem ad lehetőséget önmagának.

Nem tartom kizártnak, hogy ha az angolul éneklés az érzelmei szabad átadásaként élte meg, akkor most azért szorong megszólalni, mert úgy érzi, nem adhatja ki önmagát.
Ha az éneklésben örömét lelte, kiteljesedhetett, arra biztatom, mielőbb keressen lehetőséget arra, hogy újra énekelhessen. Sőt: Ön is írhat dalokat, dalszövegeket. Esetleg kereshet olyan szórakozóhelyeket, ahol van karaoke. Ilyen helyeken bátran énekelhet, és Ön választhatja ki, mit szeretne énekelni.

Hiszem, hogy akihez közel áll a zenélés, az éneklés, az mély érzésű ember. Higgye el, az emberek többsége szeretné megismerni Önt és az Ön érzéseit! Ha úgy érzi, leginkább az éneklésen keresztül tudja kifejezni önmagát, keresse és ragadja meg a lehetőséget!
Amennyiben ebben tudok Önnek személyesen segíteni (akár a pszichológia, akár a zene oldaláról), keressen bizalommal!

Üdvözlettel:
Herceg Attila