Tanárként dolgozom egy általános iskolában. Sajnos egy hetedik osztályos diáklánynak, akit már elsős kora óta tanítok, az anyja tavaly öngyilkos lett. Állítólag pszichés problémákkal küszködött, 7 gyermeket nevelt, és végül így döntött. Nekem is van lányom, aki most 5. osztályos, ugyanabban az iskolában. Sajnos ez a kislány, mivel nincs egy barátja sem, az én lányomat követi, beszélget vele, ami nem lenne gond, de nem hagyja "levegőt venni". Minden szünetben várja, kérdezget tőle dolgogat, amivel a lányom már nem tud mit kezdeni. Sajnálja, de azt mondja, hogy kissé idegesítő, hogy nem tud a barátaival beszélgetni, mert a kislány mindig a sarkában van. A másik gond, hogy a kislány saját magát okolja az anyja haláláért, rettentően nagy önbizalomhiánnyal küzd, furcsán viselkedik, ami egyrészt érthető is, mivel nem törődnek vele. Az óráim után szoktam vele beszélgetni. Azt mondta, bárcsak én lennék az anyukája, a lányom pedig a testvére, mert ő akkor lenne boldog. Folyton rajzokat készít nekem, írásokkal, hogy mennyire szeret. Én nagyon sajnálom a kislányt, de sajnos nem tudom, mitévő legyek vele kapcsolatban. Nem engedhetem és nem is szeretném túl közel engedni magamhoz. Amennyire látom, nagyon labilis pillanatnyilag a személyisége és rettentően érzékeny. Az osztályfőnöke nem igazán törődik ezzel, pedig már felhívtam a figyelmét erre a problémára. Kérem a tanácsát, mit tegyek ebben a helyzetben mint tanár és anya?

Kedves Tanárnő!

Nagyon szomorú és egyben nagyon nehéz helyzet, amiről írt. Teljesen egyetértek Önnel, hogy nem lehet a kislányt „örökbe fogadni”, még akkor sem, ha az együttérzés és a sajnálat miatt nehéz megtalálni az egyensúlyt. Különösen nehéz a helyzet, hiszen Önnek anyaként és pedagógusként kell egyszerre döntést hoznia, ami nem biztos, hogy összhangban van. Anyaként a családjának a védelme az elsődleges, tanárként pedig felelősséggel tartozik a tanítványokért. DE: nem mindenáron és nem minden szinten. A segítő szakmákban gyakran nehéz meghúzni a határt, hogy meddig is tart a kompetenciám. Sokszor nehéz elfogadni, hogy nem tudunk mindenben segíteni, és még az is előfordul, hogy a mindenáron segíteni akarás még nagyobb baj forrása lehet.
Azt gondolom, hogy a kislánynak a legnagyobb segítség most az lenne, ha abban tudná segíteni, hogy hosszú távon hogyan találja meg a helyét a világban. A megoldás nem az, hogy azt az illúziót táplálja, hogy az Ön családjának része lehet.
Érdemes lehet az intézményükben dolgozó pszichológussal, szociális vagy gyermekvédelmi szakemberrel beszélni, és kitalálni egy stratégiát, hogyan lehetne segíteni a kislányt.  Az Ön részéről pedig érdemes lehet világossá tenni számára, hogy amiben tud, segít neki, de amire vágyik (hogy az Ön családjának a része lehet), sajnos nem fog tudni megvalósulni. Természetesen a kislány aktuális terhelhetőségének megfelelően. Biztosan nagy segítség most a kislánynak az a fantázia, hogy új családja lehet, de a realitást is érdemes behozni ebbe a fantáziába. Tehát világossá tenni, hogy egy fantázia.

Sok erőt kívánok ehhez a nagyon nehéz helyzethez!

Kovács Réka