Az én problémám az, hogy nem szeretek külföldön élni. Hat éve menekültem el egy nagyon rossz kapcsolatból, és itt, Németországban ismertem meg a férjemet és született egy kislányunk. A férjem megtalálta itt a számítását, nem akar soha hazaköltözni, ellentétben velem. Aki ismer, nem érti, miért vágyom annyira vissza Magyarországra, és ha az eszemre hallgatok, akkor én sem értem saját magamat, hiszen nem vár otthon szinte senki. Az édesanyám hatéves koromban elhunyt, az apám ekkor külföldre ment dolgozni, engem pedig a szomszéd idős házaspárra bízott, a bátyáim ekkor már nagykorúak voltak. Néhány év után hazajött, gyakran megvert, és a nők jöttek-mentek nála, akik persze nem szívleltek engem.
Az idős házaspár, azaz a nevelőszüleim miatt járok már csak haza, nagyon hiányoznak.
A férjem nagyon zárkózott, nem sokat beszél, csak ami fontos. Van úgy, hogy hetekig nem beszélgetünk. A fontos kérdéseket is elhallgatja előlem, egyedül dönt mindenben. Itthon vagyok a kétéves lányommal, és hetekig ki sem mozdulunk a lakásból. Egy éve pánikrohamaim vannak, el szoktam ájulni, hiperventillálok és síróroham jön rám. Félek az autóvezetéstől, tömegben, az utcán, hogy németül kell beszélnem, féltem a gyermekemet szinte mindentől. Volt olyan, hogy a férjem tudomást sem vett róla, amikor éppen rosszul lettem mellette. Sokszor van, hogy legalább háromszor teszek fel neki egy kérdést, mire reagál. Levegőnek néz. Orvoshoz járok, sok gyógyszert próbáltunk, semmi nem használ, csak rosszabb lett a sok mellékhatás miatt. Beszédterápiát javasolt, de az a nyelv miatt nem megoldható, pedig jól beszélem a németet, de szerinte ezt anyanyelven kell kibeszélnem magamból. Javasolta, hogy járjak közösségbe és próbáljak beilleszkedni, de ezen már túl vagyok. Nem szeretek itt élni, zavar, hogy nem az anyanyelvemen kell kifejeznem magam, és hogy a gyermekem itt fog felnőni. A terhességem előtt nem éreztem ilyen erős honvágyat, azt hittem, idővel ezt le tudom győzni, de sajnos csak rosszabb lett. Az egészben talán a legjobban a férjem hozzáállása zavar. Látja, hogy szenvedek, tudja, hogy minden percben azon gondolkodom, hogy bárcsak otthon, a hazánkban élhetnénk, és mégis olyan döntéseket hoz, ami azt mutatja, hogy ő innen soha nem szeretne haza menni... még akedvemért sem.
Mit teszek rosszul? Mindennap, amikor felébredek, az az első gondolatom, hogy megint egy napot túl kell élni ebben az országban, aminek nincs számomra egyetlen pozitív tulajdonsága sem. Úgy érzem, hogy teljesen zsákutcába kerültem, soha nem fogom tudni meggyőzni őt, hogy Magyarországon szerényebben, de boldogabban élhetnénk. Teljesen különbözik a jövőképünk. Meg lehet ezt javítani? Vagy már csak az elválás maradt?

Kedves Hölgyem!

Igen összetett a helyzet, amelyben segítséget kér, azt gondolom, nem is lenne helyes pusztán egyetlen irányból megközelíteni - biztos vagyok benne, hogy nem csak egyetlen helyes megoldás létezik. Ahhoz, hogy megtalálja az Önnek, Önöknek jelenleg leginkább megfelelőt, sok mindent kell őszintén átgondolnia, megbeszélnie, letisztáznia - első körben saját magával. Ehhez tényleg érdemes lenne szakmai segítséget igénybe vennie; nem tudom pontosan, mit értenek beszédterápia alatt, de én inkább magyar nyelvű, szakpszichoterápiás segítséget javasolnék. Elképzelhető, hogy akár a környéken személyesen is elérhető magyar szakember (sokan dolgoznak anyanyelvünkön külföldön is!), illetve ma már a Skype-os terápia is teljesen szokásos, bejáratott megoldás.

Azért is fontos lenne, ha először saját maga megerősödne, mert aztán könnyebben és hatékonyabban kommunikálhatna ezekről a fontos kérdésekről a férjével. Őt választotta, neki szült gyermeket, bizonyára sok-sok érték van a kapcsolatukban, melyeket újra felfedezhetnek, melyekre támaszkodhatnak megpróbáltatások idején is. Ugyanakkor kimerült, kétségbeesett állapotban senki nem képes a másikat meghallgatni, megérteni, valódi közös döntéseket hozni - és ez nem csak Önre igaz.  Bőven elképzelhetőnek tartom, hogy a férjét is nagyon aggasztja az Ön betegsége, az, hogy látja Önt szenvedni, és a maga módján képes csak reagálni (vagy éppen ezért "nem reagálni"), talpon (erősnek, családfenntartónak!) maradni ebben a helyzetben. Azt is feltételezem, hogy bármilyen egyértelműnek tűnik az Ön számára (pedig szerintem még csak ez sem igaz teljesen!), hogy pontosan mi is a baja és mit szeretne, a férje számára valószínűleg korántsem ennyire tiszta a kép. És ezért nem is érdemes őt kárhoztatni. Nagyon szélsőségesen fogalmazva ugyanis az a helyzet, hogy Önök Németországban ismerkedtek meg, ő ott alakított ki stabil egzisztenciát, ott kezdtek közös életet, egyiküket sem köti szinte semmi  Magyarországhoz, és Ön nem tudja megfogalmazni, mit is szeretne - mire is alapoznának tehát egy hazatérést...? Amikor is számtalan objektív körülmény szólhat a maradás mellett is...

Kívánom Önnek, hogy adja fel ezt a néma "sztrájkot", amit az aktuális élethelyzete ellen folytat, jusson el önmaga mélyebb megértéséhez, ami segíti majd egymás teljesebb elfogadását is a férjével.

Üdvözlettel

Benczné Simon Sarolta