8 éve vagyunk együtt a barátnőmmel, ő 29, én 27 éves vagyok. Sajnos az utóbbi 2-3 évben nem volt felhőtlen a kapcsolatunk, de jól megvoltunk - nagy szerelem, igazi lelki társak vagyunk, nem tudnám elképzelni, hogy mástól legyen gyerekem, vagy mással legyek együtt, és tudom, hogy ő is így érez. Sajnos nem mondtam neki elégszer, hogy szeretem, mint a testvérek, úgy  éltünk egymás mellett az elmúlt pár évben. A kapcsolatunk elején meghízott, amit sérelmeztem, de soha nem volt elég kitartó, hogy lefogyjon, és szerettem volna, ha kicsit önállóbb lenne, hogy vezetne autót, mert ha később gyerek lesz, akkor nem leszek mindig ott, hogy fuvarozzam, vagy ha bármi baj történne a gyerekkel, ő is be tudjon ülni a kocsiba és orvoshoz vinni esetleg. Sajnos ezek a sérelmek főleg akkor jöttek elő belőlem, ha nagyon részeg voltam. Soha nem bántottam fizikailag, nem is tudnám, lelki sérelmek voltak ezek neki. Nem sűrűn fordultak elő, de ebben a 3 évben évente legalább háromszor biztos.

Az utóbbi fél évben többször mondta, hogy legyen szünet a kapcsolatunkban, de én nem szerettem volna, végül 3 hónapja beleegyeztem, mert nem akartam, hogy esetleg később ebből szakítás legyen. Miután megbeszéltük, még egy hónapot együtt voltunk, de már ki volt tűzve a dátum, mikor hazaköltözik. Nem volt semmi sértődöttség kettőnkben ez alatt az egy hónap alatt sem, jól kezeltük. Megbeszéltük, hogy a nyarat külön töltjük, de egyikünk sem akar kilépni a kapcsolatból, mert egymás nélkül, vagy mással nem tudnánk elképzelni a jövőt, esetleg

mástól gyereket. Miután elköltözött - bár azt hittem, én jobban fogom viselni, majd csajozok meg bulizok, és ő lesz, aki rosszabbul viseli, de ez pont fordítva lett, - szörnyű két hét követte,  amikor elment, egyedül voltam a házunkban, és azóta sem sokkal jobb, így két hónap után. Sokszor írogattam neki, hogy vissza szeretném kapni, hogy megváltoztam - ezt valóban úgy érzem. Romantikus ajándékokat küldtem neki, de nem hagyott fel a szünettel. Ő most jól érzi magát egyedül, mindig ezt mondja, de nem pasizni akar, és tudja, hogy újra össze fogunk jönni, csak egyszerűen jó érzés, hogy tud magával foglalkozni, ruhákat venni, fogyózni stb. Megbeszéltük, hogy mi az, amiben változnunk kell, és azokat elég szépen hozza, mint például hogy lefogyjon. Én is sok mindenben változtam, amik a kritériumok voltak, és ezt ő is látja.

Két hete rájöttem, hogy nem jó, ha zaklatom, talán azért sem hiányzom neki, mert nem is hagytam időt, hogy hiányozzak. Most csak várok, hogy ő kezdeményezzen. Sajnos egy a baráti körünk, emiatt néha találkozunk, ilyenkor nem nagyon tudok mit kezdeni a helyzettel, de ezt is próbálom a minimumra szorítani.

Az a kérdésem, hogy vajon miért érzi jól magát egyedül, és persze fura kérdés, de meddig? Ami a legrosszabb, ha megkérdezem, azt mondja, nem tudja, hogy meddig fogja jól érezni magát még így, és ez a bizonytalanság a legrosszabb, hogy vajon vissza fog még jönni, bár ő mindig azt mondja, hogy nem akar mást rajtam kívül. Úgy érzi, hogy ha újra összejövünk, a következő lépés a gyerek lesz, mert idén már 29 éves lesz - de fél, hogy mi van, ha újra megromlik a kapcsolatunk. Mindig esküvőellenes voltam a rossz házasságok miatt, a válások miatt, de most egyelőre nem vágynék semmi másra, ha visszajönne, ha idővel bizonyítani tudnék neki, és újra boldog lenne mellettem, egyből megkérném a kezét és el is venném, de ezt nem is merem neki mondani, mert a gyerek miatt is egyelőre nyomást érez a mellkasában, és még nem érzi készen magát erre.

Ez most így nagyon rossz! Előre is köszönöm, ha bármi jó tanáccsal vagy segítséggel tudna szolgálni!

Kedves Kérdező!

Kezdjük rögtön a kérdése megválaszolásával.

Természetesen egyikünk sem láthat a párja „fejébe”, nem olvashatunk a gondolatai között, de véleményem szerint egész egyszerűen azért érzi most jól magát, mert egyrészt a legharmonikusabb párkapcsolatban élő emberek többségének is szüksége van arra, hogy (miként Ön is írja) önmagával foglalkozhasson. Nem szabad elfelejteni, hogy az ember valóban társas lény, de ugyanakkor szuverén is: éppen ezért fontos, hogy képes legyen az életét önmaga irányítani. Az egészséges embert pedig ez jó érzéssel tölti el. Bizonyára Ön is elégedettséggel éli meg, ha képes a dolgait saját kontrollja alatt tartani.

Másrészt minden bizonnyal az is felszabadultságot jelent számára, hogy nem lebeg a feje felett Damoklész kardjaként a kapcsolatuk bizonytalansága, ami az együttélés során mindennapossá vált. Próbálja meg beleélni magát a párja helyzetébe: nem érezné szorongatónak, ha szinte folyamatosan olyanokkal traktálnák, mint „Miért nem fogysz le?”, „Miért nem szerzel jogosítványt?”, „Mikor lesz gyerekünk?”

Meddig érzi jól magát egyedül? Erre senki sem adhat választ. Még a párja sem, legalábbis dátumszerűen biztosan nem. Az életben nem lehet mindent mérnöki precizitással bejósolni és megszabni. Ez pedig az érzésekre hatványozottan igaz. Vajon Ön szabott saját magának szűk határidőt arra, hogy meddig fog megváltozni? Ha igen, gondolja, hogy ez maradéktalanul megvalósítható?

Talán a párját az is frusztrálja, hogy Ön előszeretettel akar bizonyos dolgokat szűk korlátok közé szorítani, s ha ezek nem történnek meg, azokra dühvel reagál.

Azt javaslom, engedje, hogy a párja levegőhöz jusson. Higgye el, a legtöbb, amit érte tehet, éppen az, hogy megajándékozza a szabadság érzésével. Ez nem azt jelenti, hogy jelentéktelenek vagy közömbösek lennének egymásnak. Ez a tisztelet: szeretlek, és ezzel együtt elismerem, hogy nagyszerű ember vagy – autonómként is. Nem sürgetlek és nem láncollak magamhoz, helyette hagyom, hogy minden megtörténjen.

Ha így tesz, feloldja azt a szorongást, amit a türelmetlenség okoz, s ezzel eléri, hogy képesek legyenek a kapcsolatukat valóban megélni. A szigorú tervezettségen csak átesni lehet.

Ez az időszak pedig remek lehetőséget kínál arra, hogy mindezeket Ön is fontolóra vegye.

Üdvözlettel:

Herceg Attila