Kislányom 6 éves lesz októberben, két és fél éves korától jár óvodába. 2014 szeptemberében született testvére, van egy nagyobb testvére is! Az lenne a problémám, hogy itthon nem mutatja ki, hogy valami bántaná (nem bántotta senki az óvodában), viszont az óvodában bármikor bármin elsírja magát és nem lehet megvigasztalni. Ha kérdezik vagy én kérdezem, nem mondja, hogy mi a baj. A szomszédunkban van az óvoda, ha olyanja van, akkor ha meglát, elkezd sírni! Van, mikor elvan, ott szokott aludni, de mostanában nem akar ott aludni - ha ott is alszik, akkor egész nap csak sír! Nem mindig tudom megoldani, hogy hazahozzam délben! Segítséget szeretnék kérni, hogy tudjam rávenni, hogy ott aludjon, és hogy mondja
el, ha bántja valami! Köszönöm.

Kedves Édesanya!

Bár egy hatéves gyermek már igen értelmes, és sokszor szóban is képes kifejezni már magát, ugyanakkor a belső élmények megosztásának elsődleges csatornája ekkor még nem a beszélt nyelv. Szóval nem érdemes őt „faggatni”, hogy „ki, vagy mi bántott”: nem fogja tudni megfogalmazni!

Két dolgot lehet hát tenni: először is, kicsit beleélni magát az ő helyzetébe, megérteni, mi zajlik benne, anélkül hogy elmondaná, mi bánthatja, mi okoz neki nehézséget. Az ilyen korú gyermeknél ez sokszor azért nehéz a szülőknek, mert már „nagy”, így már sok elvárást támasztanak vele szemben – hiszen már annyit fejlődött, érett, okosodott, önállósodott eddig! Ugyanakkor nem szabad megfeledkezni arról, hogy egyben még „kicsi” is: vágyik a kisgyermekkor elvárások nélküli világába, amelytől éppen mostanában, az iskoláskor küszöbén kell elbúcsúznia. Ráadásul ő „előre és hátra” is lát: kisebb és nagyobb testvére megtestesíti múltját, jövőjét is (a középső testvér szerepe sokszor nehéz, ennek nagy irodalma van, érdemes utánaolvasni).

A másik, ami segíthet a helyzeten, ha rendszeresség, következetesség veszi körül a mindennapokban: pl. ha óvodában van, ne legyen módja véletlenül megpillantani Önt (ha váratlanul észreveszi az anyukáját úgy, hogy nem találkozhatnak, az csak fokozza az elválás nehézségét), illetve lehetőleg minden nap ugyanakkor viszik őt haza. Esetleg legyen egy nap a héten, amikor hazaviszik ebéd után – erre számíthat, ebbe „kapaszkodhat”, ezért érdemes „kibírni” a nehéz időszakokat is; így lehet felépíteni a késleltetés összetett képességét. Ha tudja (mert rendszeresen és kiszámíthatóan van alkalma megtapasztalni), hogy számíthat olyan időre, amit csak együtt töltenek, igazi szeretetben, és ebből töltekezhet, akkor egyre inkább képes lesz elviselni a külön-létet is.

Üdvözlettel

Simon Sarolta