Azért írok, mert régóta töprengek azon, hogy mit csinálok rosszul? Hogy kellene viselkednem? Mit tegyek, hogy végre csak nyugalom legyen a kapcsolatomban és legfőképpen a lelkemben. Amit bent érzek és nem tudok sokszor kordában tartani, egyszerűen a kapcsolatomban csattan. Káoszt csinál. Jelenleg 2 éve vagyok együtt a párommal. Alapvetően minden jó. A problémám ott kezdődött, hogy ő korábban volt nős. Volt felesége, van két nagy gyereke. 15 és 17 évesek. A gyerekek vidéken vannak. Szünetekben jönnek Pestre, persze mindennap tartják a kapcsolatot. Bár inkább ez az apjuknak köszönhető. Sokszor úgy érzem, hogy csak a pénz, programok, ajándékok miatt jönnek. Ha nincs, akkor idő előtt hazamennek. Ha pedig itt vannak, a párom testvéreivel vannak, vagy azzal aki éppen elviszi őket. Sokszor túlzásnak érzem az egészet. Fizet gyerektartást, internetet, tv-t, telefont ezen felül és nem egy átlagos keresethez kapcsolódó összeget. A volt feleség a párom vidéki házában éldegél a gyerekekkel. Amíg ott élnek a gyerekek, addig a volt feleség is ott lehet. Amikor megismerkedtünk, sok csúnya dolgot megtudtam. Igazából ez a nő a gyerekekkel megfogta és eltartatta magát. A párom nagyon messze dolgozott, így nem mondanám, hogy aktívan részt vett a gyerekek felnövésében. Ő csak dolgozott és küldte a pénzt, hogy boldoguljanak. Mindenesetre elváltak. Amikor megismerkedtünk, szóba került, hogy akar-e még gyereket. Azt mondta, igen. Aztán akart tőlem gyereket, kb. 2-3 hónapig próbálkoztunk. Majd az anyagi helyzete rosszabbra fordult. Nekem volt egy terhességmegszakításom. Amit megbántam, de egy rossz és hazug ember miatt nem voltam elég bátor talán. Ez volt az egyszerűbb megoldás nekem. Viszont már nagyon szeretnék 28 évesen. Főleg a páromtól. Szeretem őt. Szeretnék tőle. Aztán ami nagyon megtört bennem valamit, hogy azt hittük, terhes lettem. És akkor összevesztünk, mert szerinte nincs olyan helyzetünk most, hogy gyereket vállaljunk. És ha terhes vagyok, akkor vetessük el, később lesz majd, amikor minden rendeződik. Kiderült, nem vagyok terhes. De azok a mondatok annyira belém vésődtek a veszekedés során. Sohasem felejtem el. Csalódtam benne, mert tudta, hogy min mentem át. Azóta eltelt 1 év. Én meg csak várok. Mindig történik valami. Úgy érzem, sohasem lesz tökéletes minden. Ha ő meg arra vár, lehet, sohasem lesz gyerekünk. Közös. Szeretnék esküvőt is. Nekem ezek még sohasem voltak… Neki már mindene megvolt az életében. Ezen a két dolgon örökké összeveszünk. Hogy türelmetlen vagyok és hogy majd ha ő úgy érzi, meg fogja kérni a kezem. De azzal, hogy örökké mondom, csak az ellenkezőjét érem el. Tudom, hogy nem jó. De belül meg úgy érzem sokszor, hogy meghalok szinte. Én nem vagyok annyira jó nő, társ, szerelme, aki megérdemelné. Egy tisztességtelen, hazug, csaló nőnek meg mindent megadott. Házasságot, gyereket. Neki már nem sürgős, hisz van gyereke. És én? Sokszor zokogok már. Nem mondom ki, amit gondolok, mert unalmas. Már nekem is. Nem értem, egyszer már akarta. Mások is élnek boldogan, nem kell hozzá luxusautó meg ami ezzel jár…. Megkapom a legmenőbb telefont.. Bár sohasem kértem. Valamit mindig célul tűz ki. Csak ezek a dolgok tolják a terveket. Az enyéimet. Nem látom a jövőnket. Azt, hogy családunk legyen. Hogy boldogságom legyen. Le kell mondanom mindenről és meg kell elégednem a szerelmével? Akkor nagyon nagy szomorúságban élnék. Most is az... Látni a gyerekeit. Látni a testvére gyerekét. Minden körülöttük forog. Családi összejöveteleken a sok családos anyuka.. Beszélgetnek férjekről stb..Én meg kívülállónak érzem magam. Bánt. Nem tudok mit kezdeni magammal. Nem akarok jópofizni kötelezettségből. Meg más gyerekét pesztrálni. Örökké ilyen helyzetbe kerülök. Gyűlölöm. Nem tudom jól érezni magam. Megfordult a fejemben, hogy hagyok mindent a francba. De őszintén szeretem. Ő is szeret, mert olyan dolgokat is megtesz, amit senkiért. Csak a gyerek és a házasság témán én robbanok. Kerülöm a gyerekeket is. Az anyukákat meg ezt a légkört. Mégis, az ismerőseim sorra szülik a gyereket, feleséggé válnak. A tv-ben is ezt látom. Amikor elmegyünk egy ékszerbolt előtt és ha egy drága órát kell megnézni, akkor megyünk. Gyűrűt sohasem. Azt sem tudja, milyen tetszik. Talán nem is érdekli. Nem tudom. Csak azt, hogy ebbe beleőrülök. Elfáradtam. Már csak sírok magamnak. Semminek érzem. Mióta ez a mizéria tart, elment a kedvem sok mindentől. A sportolást is abbahagytam. 30 kg-ot híztam. Rondának tartom magam. Már küzdeni sincs kedvem. Legutóbb a hajamat is levágtam fiúsra. Kis ideig jó érzés is volt. Mintha megszabadultam volna valamitől. Közben pedig a régi életet akarom vissza. Abban egyeztünk meg a párommal, idén nem lesz semmi. Jövőre meg már én nem akarom. Az előző feleségét is 3 év után kérte meg. Engem ne kérjen meg úgy. Van hogy azt mondom neki, h. nyugodjon meg, én semmit sem akarok tőle. Gyereket sem. Akkor meg közli, ha ennyire nem akarok semmit, miért vagyok vele? Akkor nincs semmi értelme. Én már semmit sem értek. Csak azt, amit én akarok. Nem tudom, hogy mivel tudnék ismét közel kerülni hozzá. Hogy ne csak egy hárpiát, dühöngő, bőgő őrültet lásson. És persze nekem se fájjon ez a két dolog. Már a szexhez sincs kedvem vele. Nem azért, mert ő nem vonzó számomra. Hanem mert úgy érzem magam, mintha egy leprás lennék, már figyel, hogy ne élvezzen el bennem stb. És csak az van a fejemben, hogy bezzeg annál a nőnél nem gondolkozott. Miközben én mindent megteszek érte. Én nem vagyok elég jó. Így nem is élvezem a szexet sem, nem érzem a kötetlenséget. A bizalmat. Úgyhogy már pár hónapja nincs semmi köztünk. Ami még tesz rá egy lapáttal. Nagyon sokat dolgozik. Amikor találkozunk,hazajön, már hulla fáradt. Én viszont igényelném, hogy megsimogasson, összebújva aludjunk, mint régen. Erre nem. Mert ő fáradt. Amikor meg szexelni akar, akkor nem fáradt? Én meg nem akarok ezek után, csak ezt érzem. Közben persze szeretném, ha ez is jó lenne, úgy, mint régen. Spontán és szenvedélyes. Sokszor azt sem tudom már, ki vagyok én. Hogy értékeljem a dolgokat megfelelően. Egyre több a düh meg a gyűlölet bennem. Pedig aztán nagyon szeretem őt.

Kedves Szyl!

Levelét olvasva lelki szemeim előtt egy hatalmas belső (ön)ellentmondásokkal küzdő nő képének körvonalai jelentek meg, s tovább haladva a kép egyre erősebbé vált. Ezzel egyidejűleg az a kérdés is megfogalmazódott bennem, hogy vajon a harcot önmagával vagy párjával vívja?

Szeretném kiemelni néhány mondatát: „én nem vagyok annyira jó nő, társ, szerelme, aki megérdemelné”, „le kell mondanom mindenről és meg kell elégednem a szerelmével?”, „úgy érzem magam, mintha egy leprás lennék”, „sokszor azt sem tudom már ki vagyok én”.

Nem áll szándékomban „misztikusnak tűnni”, és a gondolat teremtő erejéről, vagy a vonzás törvényéről papolni. Abban azonban biztos vagyok, hogy a fenti mondatokat nem csak gondolja, hanem valószínűleg sokszor ki is mondta már. Ezzel nem tett mást, mint a saját bizonytalanságát kommunikálta, s ezzel együtt kivetítette a párkapcsolatára. Mintha azt közölné a társával, hogy én ilyen vagyok, ez van. A másik fél pedig – tudat alatt, kvázi akarata ellenére – mindezt tudomásul vette, és ehhez igazodik.

Sajnos a saját bőrömön kellett megtapasztalnom, mit hoz az, ha a párom felé azt mutatom (és mondom), hogy én nem vagyok jó férfi, társ, te ennél jobbat érdemelnél. Kitalálja, mit eredményezett? Természetesen a kapcsolat halálát. Amilyennek tartom magam, ahogy önmagamról gondolkodom, és véleményt formálok, az kihat a kapcsolatomra, mi több, ugyanolyanná teszi.

Végeztek egy kísérletet, amiben arra voltak kíváncsiak, hogy az elvárásaink, a mások és önmagunk iránt tanúsított vélekedésünk kimondva és kimondatlanul milyen hatást gyakorolnak. A kutatók azt az eredményt kapták, hogy még a kimondatlan elvárások is meghozták a várt eredményt.

A testnek és a léleknek pedig teljesen mindegy, hogy az elvárásaink, véleményünk pozitív vagy negatív előjelű. Az ítélkezés az EGO dolga, a test és a lélek pedig teljesíti azt a feladatot, amit kiszabunk rá.

Nézzünk a következő mondatot: „le kell mondanom mindenről és meg kell elégednem a szerelmével?”. Ön szerint az igazi szeretet, a szerelem alku tárgyát képezi? Véleményem szerint az elfogadás és a megalkuvás nem egyenlő. Az elfogadás szabadságot jelent, ugyanis ha elfogadok valakit vagy valamit, akkor az magával hozza a döntés szabadságát is. A megalkuvásban nincs döntési lehetőségünk.

Az sem mindegy, hogy áldozatot hozunk, vagy feláldozzuk magunkat – e kettő között ismét a szabadság húzza meg a határvonalat. Ha a gyermekem tányérjára két falattal többet teszek, mint a sajátomra, azt nem azért teszem, mert azt akarom, hogy éhen haljak. Ha mégis, a cselekedetemből hiányzik a szeretet.

A szeretet viszont nem megvehető – noha számtalan férfi és nő hiszi ezt. Csakhogy ez is társasjáték. Ha a nő beleegyezik abba, hogy – a boldogságon, az odafigyelésen kívül – mindent megkapjon a férfitól, akkor ne csodálkozzon azon, ha a férfi elvárja, hogy akkor szeretkezzen vele, amikor neki kedve tartja. Elvégre a férfinek ez jár – fizetett érte.

Erősen mérgezi a kapcsolatot az is, ha valamelyik fél a partner előző társához hasonlítja magát. Ezzel önmagát teszi érdemtelenné, aminek köszönhetően az ördögi kör újra bezárul: ismét azt fogja kommunikálni a párja felé, hogy nem elég jó, nem érdemes a kapcsolatra. Mindezek a „jóslatok” beteljesítik önmagukat.

Azt javaslom, ne úgy nézzen vissza a párkapcsolatára, hogy mi mindenben kötött alkut a párjával, hanem azt a kérdést tegye fel, mi mindent fogadott el. Ezzel meghagyja önmagának a döntés szabadságát. Azt viszont ne tévessze szem elől, hogy ha az eltérő célok ellenére úgy dönt, hogy feláldozza a boldogságát, újra megalkudott, és elveszítette a szabadságát.

Üdvözlettel: Herceg Attila drs.