2,5 éves fiam kapcsán kerestem fel. Úgy érzem, nem megfelelően kötődik a szüleihez, és ezzel kapcsolatban kérnem a véleményét. Általanosságban elmondható, hogy bárhol, játszótéren, bevásárlóközpontban stb. ha elengedem a kezét, gond nélkül elindul felfedezni, odamegy ismeretlenekhez, és abszolút nem úgy tűnik, hogy keresné akár a szülők tekintetét is. ha társaságban vagyunk, nem ragaszkodik, nem csimpaszkodik az anyjára, nem szalad oda egyik szülőhöz sem, ha vitába keveredik másik gyerekekkel, ellentétben az összes többi ismerős gyerekkel, akik jobban vagy kevesbé, de csak az édesanyjuknál keresik a menedéket, biztonságot. Mindezek persze feldolgozható körülmények, hisz ugyanakkor azzal biztatjuk magunkat, hogy azért ilyen, mert magabiztos, önálló, és biztonságban érzi magát alapból, nem fél és nem ijed meg semmitől. Viszont van egy olyan szituáció, amire nem találjuk a magyarázatot. A nagyszülők sajnos elég távol laknak, így havonta egyszer látják, igaz, akkor 2-3 napig is együtt van a család. Ilyenkor az első pár óra után mintha teljesen megfeledkezne a szülőkről, és a legutóbbi alkalommal a második napon már kérésre sem akart odajönni, sőt inkább ellökött, hogy ő inkább a mamához akar menni. Ez egy normális állapot? Hogyan tudnánk elfogadni, hogy ilyen esetben úgy viselkedik, mint akinek nincs szüksége a szüleire? Egyébként problémamentes, nem hisztizős, szeretetteljes és egészséges, bátor gyermek, csak erre a szituációra nem találjuk a magyarázatot.

Kedves Szülő!

Levelében részletesen beszámol a kisfia viselkedésének jellemzőiről, ugyanakkor egyáltalán nem ír arról, ami pedig a kötődés szempontjából ugyanakkora jelentőséggel bír: a szülők reakcióiról, magatartásáról az idézett helyzetekben.

A kötődésnek persze vannak egyéni sajátosságai, de egyrészt ezek kapcsolatban születnek, formálódnak, másrészt személyközi helyzetekben jelennek meg. Ezért elengedhetetlenül fontos a megértéshez, hogy a másik oldalt is figyelembe vegyük.

Annyi utalást tesz az Önök szerepére, hogy a kisfiuk viselkedésének ez a sajátossága feldolgozást, elfogadást igényel az Önök részéről. Ez biztos így is van: hiszen a szülő természetes módon egyfajta visszaigazolást, megerősítést igényel szülői szerepében a gyermekétől. Ha a gyermek úgy "működik", mint a többi, és képes alkalmazkodásra a tágabb környezetében, akkor megadja a szüleinek a megfelelőség érzését. De ha eltér másoktól, vagy a szülei elvárásaitól, akkor hiányérzetük keletkezik. Sőt, egyenesen megbántódhatnak azon, hogy mintha feleslegesek volnának?! Mintha a gyereknek nem lenne rájuk szüksége - hovatovább nem szeretné őket eléggé?

Ez a kisfiú "magabiztos, önálló, és biztonságban érzi magát alapból, nem fél és nem ijed meg semmitől (...) problémamentes, nem hisztizős, szeretetteljes és egészséges, bátor gyermek" - a szülei büszkesége lehet tehát. Ön nem említ olyan helyzetet, amikor mindezzel veszélybe sodorná magát a kisfia. Milyen helyzetekben és módon jelenik meg, hogy ő szeretetteljes? Ezek szerint erre is van bőven példa. További kérdés, hogy milyen gyorsan reagálnak a szülei az eltávolodás jeleire - lehet, hogy ha kicsit több időt és teret kapna a gyermek, magától is kezdeményezné a közeledést.

Megmosolyogtatóan kedves a nagymamás helyzet. Ennyi alapján én azt mondanám, hogy a kicsi magától bepótolja a mama nélkül töltött hosszú idő hiányát: minek "pazarolná" a szüleire azt a ritka 2-3 napot, ha velük úgyis mindig együtt lehet...?

Összességében: a leírtak alapján nem állapítható meg a gyermek kötődésének az egészségestől eltérő jellege. A jelenségek magyarázatát inkább a családi rendszer működésében, illetve a szülők viszonyulásában keresném. Pontosabb képe nyerhetnek gyermekpszichológussal való személyes konzultáció során, illetve ha a szakember együtt is találkozik a gyermekkel, a családdal.

Üdvözlettel

Simon Sarolta