Létezik érzéketlenség? Olyan problémával fordulnék Önhöz, hogy megismerkedtem nemrég egy férfival, akivel elég hamar megtaláltuk a közös hangot, teljes a harmónia, minden egyszerűnek és tökéletesnek tűnt elsőre. Aztán elmondta a "titkát", hogy ő egy régebbi csalódása miatta nem képes érezni semmit. Én ezt furcsának találom, mivel ő is pont olyan jól érzi magát velem, mint én vele, ezt a tudtomra is adja folyamatosan, mindig ő keres, hív el randevúra, stb. Én hamar megkedveltem, ami nálam nagy szó, mert nehezen engedem az embereket a magánszférámba és nehezebben találom meg a közös hangot, épp ezért nem fordulok most sarkon és lépek ki. Elmondta, hogy nem szeretné, ha sérülnék érzelmileg, mert ő nem akar kihasználni, de nem tud semmi biztosat mondani, nem tudja, hogy készen áll-e egy komoly kapcsolatra. Úgy gondolom, hogy talán neki kellene szakemberhez fordulnia, hogy meg tudja emészteni az előző sérelmeit, de ő nem fog segítséghez fordulni. Több mint egy éve volt már a szakítása, tudom, hogy mindenkinek más a tempója, de van rá valami mód, hogy segítsek neki? Persze tudom, hogy semmi garancia nincs. Létezik, hogy valaki tényleg teljesen elzárja magát az érzésektől? És ha igen, akkor ezen lehet változtatni? Hogyan tudnék neki segíteni abban, hogy meglágyuljon a szíve és képes legyen egy újabb kapcsolatra? Válaszát előre is köszönöm!

Kedves Kérdező!

Jól gondolja, mindannyian eltérő „feldolgozási tempóval” bírunk, amit számos vonásunk befolyásol. Egyesek meglehetősen rövid idő alatt túlteszik magukat a megrázkódtatáson, mások sebei viszont lassan gyógyulnak - főleg ha azokat újra és újra feltépik.

Hogyan lehet újra megsebezni magunkat? Legfőképpen úgy, ha korábbi fájdalmainkat generalizáljuk, vagyis a jövőben adódó helyzetek szinte mindegyikére előzetesen kiterjesztjük. Közben nem vesszük észre, hogy nincs két egyforma személyiség, így annak a valószínűsége, hogy ugyanaz a korábbi trauma megtörténjen (csak más szereplővel), igencsak kicsi. Az előfordulhat, hogy kísértetiesen hasonló helyzetek adódnak, ám véleményem (és tapasztalatom) szerint ez arra utal, hogy mi magunk nem változtattunk azon a szűrőn, amelyen keresztül befogadjuk és értékeljük a velünk történő eseményeket.

Sajnos arra is hajlamosak vagyunk, hogy a korábbi sérelmeket az érzelmeink szándékos tompítása által akarjuk kivédeni, ez viszont korántsem hatásos módszer. Egyrészt az emócióink felett tanúsított önuralmat csak ideig-óráig tudjuk megőrizni (egészséges emberről lévén szó), másrészt ezáltal eleve gátat szabunk annak, hogy képesek legyünk pozitív, örömet adó eseményeket előidézni és megélni. Ha ezt egy párkapcsolatban alkalmazzuk, akkor nemcsak egy, hanem két embert is mérgezünk: önmagunkat és a társunkat is.

Érdemes tenni egy próbát arra, hogy ezt megértesse a párjával. Megkísérelheti világossá tenni számára, hogy amennyiben valóban fontos neki ez a kapcsolat és szereti Önt, akkor mindkettejük érdeke, hogy ne akarjon ártani sem önmagának, sem ezáltal Önnek. Elmondhatja, hogy Ön szereti őt, és fontos Önnek a kapcsolat, ugyanakkor tart attól, hogy ha továbbra is elnyomja az érzéseit, akkor ezzel Önnek is fájdalmat okoz, másrészt a párja ördögi körbe ráncigálja saját magát. Ha tovább mérgezi a kapcsolatot, ami annak felbomlásához vezet, ismét önmagát fogja hibáztatni, és még jobban bezárja a kapukat.

Viszont ha mindezt felismeri és hajlandó tenni a változás érdekében, akkor még van kiút.

A lényeg, hogy éreztesse vele: saját magának és Önnek is fájdalmat okoz.

Esetleg vesse fel a párterápia lehetőségét, ami nem kíván egyikőjüktől sem erőfeszítéseket, hanem arra szolgál, hogy a terheket és közös megoldás kínálta örömöket megoszthassák egymás között.

Üdvözlettel:

Herceg Attila