37 éves, kétgyerekes anyuka vagyok. 8 éve vagyok a párommal együtt, 2 év után jöttek a gyerekek. Soha nem volt az a nagy vonzalom, de nagyon ragaszkodtunk mindig egymáshoz. A gyerekek elvették az összes energiámat, így a kapcsolatunk tönkrement. 4 év után elküldtem, és pár hónapig külön voltunk. Ő sírta vissza magát! Aztan rá egy évre megint különmentünk, pár hónap múlva visszasírta magát újra. Jött a következő év és újra külön. Itt összejött egy lánnyal, össze is költöztek, és én megőrültem a féltékenységtől! Ő hívogatott a gyerekek miatt, és néha
panaszkodott, hogy sokat veszekednek a lánnyal. Próbáltam segíteni neki, hogy hátha jobban megértik egymást, de a segítségem tetszett neki, és újra kedves volt. Aztán újra visszajött. De  most minden más, mert nem tud szeretkezni velem. Nem érez testi vágyat irántam, mert az a lány olyan szexuális élményt nyújtott neki, mint még soha senki! Nem tudom, mitévő legyek? Talán szereti a lányt és nem kellett volna visszahívni?

Kedves Veronika!

Úgy gondolom, hogy a kettejük története több ponton is „sérül”, így a nemi élet hiánya a korábbi sérülések felhalmozódásából fakad. Ezt a levele elején le is írja: vonzalom nélküli ragaszkodásról beszél. Vagyis valóban van egy összetartó kapocs, ám az nem a vonzalom, nem a szeretet. Továbbmegyek: még csak nem is tisztelet.

Gondoljon bele: együtt él egy férfival, akihez különösebben nem vonzódik, majd arra hivatkozva, hogy a közös gyermekek kimerítik Önt, elküldi őt. Később pedig újra és újra engedi, hogy visszatérjen. Van ebben bármi tiszteletreméltó? Egy férfi szemszögéből nincs. Miért is lenne, hiszen Ön sem tiszteli őt. Ha pedig egy férfi nem tisztel egy nőt, miért feküdne le vele?

Persze joggal kérdőjelezhetnénk meg, mi köze a tiszteletnek a szexualitáshoz. Elvégre a mai világban ez a kettő akár fényévekre is állhat egymástól. Véleményem szerint, ha a két ember közötti kapcsolat bármilyen formában is életre hívja a kötődést, akkor a kölcsönös tisztelet is szerephez jut a vonzalom mellett. Még akkor is, ha csak egyéjszakás kalandról van szó.
A felek között kialakul egy laza kötődés, ugyanakkor elfogadják, hogy vonzódnak egymáshoz, s egyúttal tisztelik is egymást annyira, hogy meg tudnak állapodni a szabályokban. Egy romantikus éjszaka, és semmi több. Ez is szabály, és csak akkor bízhatok abban, hogy mindkét fél betartja, ha tisztelik egymást.

Ez persze a spektrum egyik vége. A másik végén szerepelnek azok a kapcsolatok, amelyeknél a közösen eltöltött idő évekre tehető, és közös gyermekek is vannak. Ekkor a kötődés még erősebb. Csakhogy ez a kötődés képes túlélni a tiszteletet és a vonzalmat – azonban innentől kezdve már csak ragaszkodásnak nevezhetjük. A ragaszkodás azt jelenti, hogy megszokjuk a biztosat, függetlenül attól, hogy többnyire pozitív vagy negatív élmények alkotják. A biztos önmagában semleges. Lehet, hogy nincs se szeretet, se vonzalom, se tisztelet, de legalább a gyermekeihez közel lehet. Lehet valakinek panaszkodni. Van, aki gondunkat viseli.

Talán most a fejét csóválja, de arra kérem, tegye fel önmagának a kérdést: elvégre nem pontosan ezt teszi? Eddig háromszor küldte el. A legutóbb alkalomnál a férfi megismerkedett valakivel, ami Önben féltékenységet idézett elő. Ám ahelyett, hogy elfordult volna tőle vagy rosszallását fejezte volna ki, még megpróbálta helyrehozni a kapcsolatukat. Mit szűr le ebből a férfi? Azt, hogy ez a nő biztos pont. Az sem baj, ha mást szeret, Ön támogatja. Tuti recept a ragaszkodáshoz, a megaláztatáshoz és az újabb játszmákhoz.

Ezek ugyanis már csak játszmák. Üres körök, amik eleve bukásra vannak ítélve. Senki sem győzhet. Senki sem lesz boldog – mivel a ragaszkodással együtt dobják ki a boldogság lehetőségét.

Tulajdonképpen már meg is válaszolta a saját kérdését. „Nem kellett volna visszahívni?” Ez az Ön döntése. Ha igent mond, újra belemegy a játékba. Jön a ragaszkodás, és a már jól ismert forgatókönyv – esetleg egy-két újabb szereplővel, más fordulatokkal, de mind ugyanazon séma köré szerveződik.

Belemenni könnyebb, mint határozottnak lenni és nemet mondani. Ezzel azonban több ember boldogságáról mond le: a sajátjáról, a férfiéról, és nem utolsósorban a gyerekeiéről.

Üdvözlettel:
Herceg Attila