Előre is elnézést kérek a terjengősségért, sajnos így jobban megy a diskurzus a problémáimról - másfelől talán az is segíthet, ha lepötyögöm Önnek ide. Előre is köszönöm válaszát!

27 éves nő vagyok, gyerekkorom viszonylag a maga puritán módján boldog volt, látszólag kemény apa - karakán, csupaszív anya, tinédzserkoromban elkerültem a családból állami gondozásba, végtermékeként annak, hogy elkerültem az iskolát. Nem voltam hülye gyerek (Freudot  ajánlott az akkori osztályfőnököm hobbi-olvasásra), csak szimplán intuitíve cselekedtem és mentem az orrom után, ezt akkoriban úgy éltem meg, hogy valószínűleg nem kellek senkinek, erre rátett egy erős önképzavar, amit a plusz kilók okoztak ekkor.
Visszakerültem a családba, "természetesen" egyre deviánsabbá váltam, figyelemfelkeltésből drogot használtam és falcoltam, innen egyenes út vezetett a gyermek pszichiátriára, ahol negyedévente vendég voltam. Lényegében egy gyógyszertárat végigkísérleteztek rajtam, de csak egyre lentebb és lentebb jutottam a lejtőn, majd egy nap a Depakine Chrono folytonos szedése után az az érzetem támadt, hogy ez nem én vagyok, így ezen pirulával együtt és a többivel leraktam a gyógyszereket, a pszichológusomat pedig akkor hagytam el, amikor egy súlyos krízishelyzettel nem tudott mit kezdeni, amiről nem szívesen beszélek. Aztán lett munkám, olyan, amilyet szerettem volna - nyolc általánost végeztem, így tehát büszke voltam magamra és foggal-körömmel kapaszkodtam ebbe az egyetlen biztonságérzetet nyújtó pillérbe.

2015-ben édesanyámat mellrákkal diagnosztizálták, a mellét levették, majd mindezt kemoterápia követte, édesapámmal ápoltuk. A bátyám ekkor nem lakott itthon, sajnos észre sem vettem, de az akkor 60 éves édesapámat olyannyira megviselték a történtek (így utólag visszatekintve), hogy 2017 tavaszán infarktust kapott és meghalt. Azon a héten rengeteget voltunk együtt, és egyáltalán nem számítottam rá, hogy elveszi tőlem a kaszás... ahogyan anyukám sem, aki ekkor kórházba került magas vérnyomással. Ezek után egyfolytában baj volt a szívével, fél év múlva pedig csontrákot diagnosztizáltak Nála, csigolyái összeroppantak. Kecskeméten nem kezelték megfelelően, Szolnokra vittem, később Pestre...sajnos sehol sem akartak igazán segíteni, még a teljes fizetésemért cserébe sem, szóval felmondtam a munkahelyemen, a bátyám hazaköltözött, lényegében az ő fizetéséből és édesanyám nyugdíjából éltünk. Fél év alatt anyukám rengeteget szenvedett, a hospice nővér csak rontott az állapotán, nem segítettek az itthoni kezelésében, én adtam be neki az injekciót, én etettem, de az utolsó egy hétben már enni is képtelen volt, és bár tudom, hogy rengeteget szenvedett, nekünk ezt sohasem mondta, a morfium hatására sokszor próbált felkelni az ágyából, persze nem tudott, de volt, hogy olyan testhelyzetekben találtam rá, ami... de nem is sanyargatnám tovább a szívét az én nyomorúságommal...

Amióta elment anyukám, nem találok örömet az életemben, vissza-visszatérnek az emlékek, rosszul alszom, sokszor arra ébredek éjszaka, hogy izzadok és szapora a pulzusom, ja persze alkoholista is vagyok, gyógyszereket nem szeretnék szedni, így napi 4-5 sörrel próbálom
megnyugtatni magam. Párkapcsolatom nincs, bár jelentkezők akadnak, de hidegnek tartanak érzelmileg, nem igazán tudok bízni már emberekben. Szeretnék ezen is változtatni, de  nem igazán megy. Munkám azóta sincs, ami  valószínűleg szintén a bizalmatlanságomból ered.

A kérdésem az lenne, hogy mit tanácsol, kihez, hova kellene mennem? Egyáltalán van erre bevett módszer, ami vagy aki segíthet a feldolgozásban?

Kedves Valakiasenkielőtt!

Levele valóban szívszaggató, ennyi fájdalmat egyetlen szív sem bír ki. Ez a sok teher mára egy olyan életet alakított ki, ahol valóban az egyik fontos kérdés, hogy hol is lehetne nekilátni a dolgokon változtatni. A helyzetet nehezíti, hogy a történetét olvasva az az érzésem támad, hogy akik eddig segítőként voltak jelen az életében, nem tudott bennük bízni, vagy az az érzése volt, hogy nem is akarnak igazán segíteni. E nélkül a bizalom nélkül pedig nagyon nehéz elindulni a változás útján, hiszen egyedül erre senki sem képes.

Azt gondolom, hogy ilyen helyzetben nem lehet a lelki feldolgozást és a mindennapi életvezetést, mint feladatot különválasztani. Nincs értelme a múltat feszegetni, ha nem dolgozik, rendszeresen alkoholt fogyaszt, magányos, szorongásos rohamai vannak. Egy ponton túl pedig nem lesz elég a mindennapokon változtatni, azokkal a vonásokkal, személyiségjegyekkel is foglalkozni kell, amik ide vezették Önt. Azt javaslom, hogy keressen fel pszichiátert, aki a tüneteknek megfelelő gyógyszereket állít be, illetve, ha elérhető pszichológus (családsegítőben, pszichiátriai gondozóban szoktak dolgozni), akkor vele pedig a minennapi életvezetésen lenne szükséges dolgozni.

Sokan gondolják úgy, hogy nem szeretnének gyógyszert szedni, de a zsigeri elutasításon túl nem tudnak reális okokat felsorolni a gyógyszer ellen. Ha az alkoholt használja “megoldásként” (és az elfogadhatóbb, mint a gyógyszer), nagyon hamar még mélyebben fogja magát találni. Egy jól beállított gyógyszer azonban nem okoz függőséget, és az állapotjavulás függvényében csökkenthető az adag. Tapasztalatom az, hogy ilyen összetett tünetek esetén a gyógyszer elkerülhetetlen, ha változást szeretne.

Üdvözlettel,

Kovács Réka