32 éves szingli vagyok. Az utóbbi években nehezen építek ki párkapcsolatot, pedig nagyon szeretnék már egy párt találni, családot alapítani. Korábban volt pár tartósabb kapcsolatom, az utóbbi években viszont maximum pár hónapig tartottak. Szerintem összefüggésben van ez azzal, hogy sokat változtam az utóbbi években, régebben kevés volt az önbizalmam, zárkózottabb voltam, azonban az utóbbi években megváltoztam kicsit, köszönhetően a függetlenségnek, munkahelyi sikereknek, mások elismerésének, szeretetének. Több lett az
önbizalmam, nyíltabb vagyok, pozitív gondolkodású, munkámban sikeres. Azt veszem észre, hogy amint megismerkedek férfiakkal, általában felkeltem az érdeklődésüket, tetszem nekik, kicsit talán fel is néznek rám, elég hamar elkezdenek érzelmeket táplálni irántam. Nekem az elején szintén felkeltik az érdeklődésemet, jól érzem magam velük, és jön egy fordulópont, és onnan kezdve visszájára fordul bennem ez a dolog.. nem bírom elviselni, ha egy férfi határozatlan, "tutyimutyi", de nem tudom hogy ezt vajon én váltom ki belőlük? Vagy hogyan tudnék elfogadóbb lenni mások iránt? Barátokkal, ismerősökkel kapcsolatban nagyon empatikus tudok lenni, de párkapcsolat terén nem? Nekem fontos lenne, hogy fel tudjak nézni egy férfira, de nem nagyon találok már ilyent. Pedig nagyon szeretnék… Min kellene változtatnom? Miben változzak?

Válaszát előre is köszönöm!

Ildikó

Kedves Ildikó!

Korábban baráti körben éppen arról beszélgettünk, vajon mi lehet az oka annak, hogy számtalan férfi tart a határozott, önbizalmat sugárzó nőktől. Véleményem szerint a valódi ok összetett, és jócskán vissza kell mennünk az időben ahhoz, hogy felkutathassuk.

Tény, hogy a női és férfi szerepek jócskán megváltoztak az élet számos területén, így a párkapcsolatokon belül is. Éppen tegnap találkoztam egy cikkel, ami gazdasági szempontból foglalkozik a házasság intézményével, s leírja, hogy manapság egyre kevesebb családot találunk, ahol a nők háztartásbeliek, míg néhány évtizeddel ezelőtt ez teljesen természetes volt. Ennek egyik oka az, hogy a II. világháborúban kinyílt a piac a nők előtt, hiszen szükség volt az ő munkaerejükre.

Érdekes, hogy azóta közel 70 év telt el, s a társadalom mégis igen nehezen alkalmazkodik ahhoz a változáshoz, ami a szerepekben keletkezett.

A férfiak kvázi alapösztöne, hogy olyan nőt keressen, akit védelmezhet, mivel nála gyengébb – sőt, iskolázatlanabb, nem karrierista, esetleg kevésbé sikeres a munkájában. Levele alapján azt látom, hogy az ilyen férfiak Önben nem lelnek társra.

Félre ne értsen, ezzel nem Önt vádolom!

Bizonyára az okozza Önnek a legnagyobb dilemmát, hogy olyan erényekkel bír, amelyek miatt mások tisztelik, mi több, szeretik Önt, ám egy párkapcsolatban ugyanezen tulajdonságait a férfiak nem értékelik. Mintha mindaz, amit önmagába befektetett, nem térülne meg.

A pozitív gondolkodás (ami jelenthet fejlett racionalitást) és a munkahelyi sikeresség valóban rengeteg erőt adhat, jelentősen növelheti az önbizalmat, ám nagyon gyakran előfordul, hogy a „jó tulajdonságainkból” épített vár egy idő után már túlzottan védő szerepet tölt be, s azt vesszük észre, hogy alig néhány embert, vagy rosszabb esetben senkit sem képes beengedni. Ha már túl magas a fal, mi sem fogunk kilátni mögüle.

Ez persze nem azt jelenti, hogy le kell rombolni a személyiségünket. Ellenben érdemes megvizsgálni, hol van az a pont, ahol az eddig védelmet nyújtott bástyánk saját rabjai lettünk.

Javaslom, tartson önvizsgálatot, és keresse meg, hol lehetnek Önben ezek a sarokpontok! Ebben segítségére lehet, ha megfigyeli, előző kapcsolatában hol jött el az az időszak, amikor „visszájára fordult a dolog”. Nagy valószínűséggel fog hasonlóságokat találni.

Ha már tudja, hol érte a vereség, a következő alkalommal más stratégiát fog alkalmazni.

Üdvözlettel:

Herceg Attila drs.