Édesanyámmal mindig is felületes volt a viszonyunk. Sok sérelmet okozott nekem gyerekkoromban, és ma is okoz, így nem vagyok képes nyitottan beszélni neki semmiről. Amit muszáj, azt elmondom neki, és játszom a lazát, hogy minden oké, pedig nincs így. Sok volt a kiabálás, a csapkodás, érzelmi zsarolás, és valahogy mindig elérte, hogy lelkiismeret-furdalásom legyen a végén amiatt, hogy problémám van a viselkedésével. Viszont így 23 évesen kezdek kiszakadni a családból, és egyre ellenségesebbnek látom őt. Megváltoztam én is. Teljesen az ellentettje lettem annak, mint ami ő. Nem bírom már szó nélkül hagyni a szurkálódó, nárcisztikus, bántó, poénnak álcázott leszóló megszólalásait felém. Úgy érzem, mintha a saját hiányzó önbizalmát akarná azzal felépíteni, hogy engem a földbe tapos, de én nem akarom hagyni magam. 3 év után most költöztem haza albérletből, és úgy érzem, hogy a távollét alatt sokat fejlődött a személyiségem és nőtt az önbizalmam is. Nem szeretnék visszakerülni a 3 évvel ezelőtti állapotomba, ugyanis hasonlóan viselkedtem, mint ő. Kérdésem az lenne, hogy mit tudnék tenni, azért, hogy édesanyámmal megmaradjon a normálisnak mondható viszonyom, valamint, hogy a bántásokat hogyan tudnám nem magamra venni és elengedni a fülem mellett?

Kedves Kinga!

Mindig rossz olyan szülőket látni, akik nem tudnak gyönyörködni gyermekükben, nem tudnak örülni sikereiknek. Viselkedésük ellentmondásos, mert gyerekeik ugyan jól fejlődnek, egyes képességeik akár túl is szárnyalják a szülőkét, mégse tudják elfogadni, hogy egyes dolgokban alulmaradnak gyerekeikhez képest. Pl. egy 10-12 éves gyerek jól és kitartóan fut, míg a szülő, aki talán korábban sportolt, most nem tud lépést tartani. A gyerek jobb teljesítménye elfogadhatatlan akkor is, ha tudják, hogy a jó eredményekhez szükséges körülményeket ők biztosították.

Kire haragszik ilyenkor a szülő? A gyerekre, aki jobban teljesít! A gyerek eredményeiben saját kudarcát látja, közeledik az öregség, csökken a teljesítmény stb.

Vannak persze másmilyen szülők is, akik örülnek minden fejlődésnek, minden sikernek, és amikor bekövetkezik, hogy a gyerek jobban teljesít, örömmel támogatják. Úgy érzik, az élet rendje, hogy gyerekük jobb, hiszen fiatalabb, jó körülmények között készülhetett, folyamatosan támogatják stb.

Az első esetben a gyerek jól teljesít, de ezzel se tudja elérni, hogy szülei értékeljék a teljesítményét, elfogadják. A szülő a gyermek fejlődésében saját élete kudarcát látja, mintha a gyerek tőle lopná el a lehetőségeket. Minél jobb a gyerek, annál nehezebb elfogadni.

Mi vezethetett ide? Sokféle élettörténet húzódhat meg a háttérben. Talán hasonló szülők, gyerekkori kudarcok, beteljesületlen vágyak az elismerésre, elfogadásra.

Most, hogy már 3 évet önállóan élt, jobban rálát az édesanyjára, megtanulta távol tartani magától bántásait, még azon az áron is, hogy elköltözött otthonról. Nem érték nap mint nap a megsemmisítő, bántó (sokszor talán irigy) megjegyzések. Erősebb és érettebb lett. Ugyanakkor most ugyanolyan veszélyeztetett, mint gyerekkorában, ha hosszabb ideig marad otthon, egy idő után nem lesz elég ereje elvégezni azt a belső munkát, ami az ártalom kivédéséhez kell.

Talán ezért is fontos, hogy a fiatal felnőttek önállóan éljenek, szembesüljenek cselekedeteikkel, eredményeikkel és kudarcaikkal. Az Önéhez hasonló szülő-gyerek kapcsolatok általában javulnak, ha nem élnek együtt, ha ritkábban találkoznak, nem függenek egymástól. Ön jó tapasztalatokat szerzett a különélés alatt, érett, felnőtt ember lett, aki tud önállóan élni. Fontos cél lehet, hogy ismét megteremtse ennek feltételeit, ismét elköltözzön. A különélés lazítja a gyerek-szülő kapcsolatban megjelenő függést, és viszonyuk közelíthet két felnőtt ember egyenrangú, partneri viszonyához.

üdvözlettel

bárdos kata