27 éves lány vagyok. A problémáim a középiskola után jelentkeztek. Bekerültem egy egyetemre, ahol nem igazán éreztem jól magam. Rengeteget kellett tanulnom, ami miatt állandóan stresszeltem. A 4 év alatt nem volt párkapcsolatom. Az elején még kevésbé zavart ez a dolog, de idővel egyre rosszabb lett. Minden bartnőmnek volt valakije, én pedig mindig egyedül voltam. Minden ismerősöm folyton azt kérdezgette, hogy miért nincs senkim, és hogy miért nem szedem már össze magam és ismerkedek meg valakivel. Ez még csak tovább növelte a fusztrációm. Magányomban az időmet sorozatok nézésével töltöttem. Addig se gondoltam a tényre, hogy egyedül vagyok. Az egyetem után másik városba költöztem. Megismerkedtem valakivel, de ez a kapcsolat inkább volt egy menekülés a sok egyedül töltött idő után. 2 év után lett vége. A kapcsolatból elég sok lelki sebbel távoztam.
Nehezen ismerkedem emberekkel. Elég gátlásos vagyok es introverált személyiség. Ami évek óta zavar és már elég nagy terhet jelent, az az, hogy ha zavarban vagyok, állandóan elpirulok. Sokszor már nincs is kedvem kimozdulni vagy új emberekkel megismerkedni, mert attól félek, hogy mi lesz, ha beszélnem kell és elpirulok közben. Sokat foglalkozom azzal is, hogy mit  gondolnak rólam az emberek. Nagyon szeretném ezt leküzdeni. Sajnos nincs testvérem,egyedül nőttem fel, nagy családi összejövetelek nélkül. Ha társaságba kerültem vagy kerülök most is, akkor zavarba jövök.
Nem akarok tovább egyedül lenni. Szeretnék egy párt és sok barátot. Ha más korombelire gondolok, akinek már férje és gyereke van, mindig elszomorodom. Magamat ostorozom, hogy nekem miért nem sikerülhet ez. A gondolataimban csak ez jár, ezért gyakran elkalandozom. Egyszerűen csak álmodozok, sokszor nap közben, munka közben is. A szüleim persze észreveszik, hogy valami nincs rendben velem. Ilyenkor mindig megkérdezik, hogy mi bánt, de nekem nincs kedvem erről beszélni. Csak ideges leszek és kiabálok, hogy nincs semmi bajom, hagyjanak békén. Mindennap stresszelek. Stresszelek, hogy mi lesz később. Egyszerűen nem tudok ellazulni, folyton jár az agyam.

Kedves 27 éves lány!

Ahelyett, hogy valamiért általánosnak és vonzónak talált életformákat kergetne kétségbeesetten, inkább érdemes volna utánajárnia, hogy vajon mire is vágyik valójában, és mik lehetnek a megvalósítás lépései. Amit e téren én javasolni tudok: keressen ehhez egy támogatót, aki segíti az úton. Life coach, életvezetési tanácsadó, vagy pszichoterapeuta szakember - a lényeg az, hogy olyan biztonságos kapcsolatot tudjanak egymással kialakítani, amelyben Ön képes felismerni valós szükségleteit, kibontakoztatni az Önben rejlő lehetőségeket. Önismereti csoportban való részvétel (akár a későbbiekben, ha már sikerül kissé túllépni a szégyenérzeten) is segíthet túljutni a tehetetlenség-érzésen. A magányos önemésztés, a nappali álmodozás - sőt, még a szüleivel való veszekedés is! - ugyanis szintén csak egy menekülési stratégia!

Szóval: tekintve, hogy Ön egy 27 éves felnőtt nő (!), joggal tekinthet úgy önmagára, mint aki képes a saját magáért való felelősségvállalásra. Ennek része ezen a ponton a segítségkérés. Emellett: gondoskodjon arról, hogy minél több örömteli élményben legyen része! A sok-sok elvárás helyett (vagy legalább mellett) inkább kényeztesse magát, és figyelje meg, milyen jó hatással lesz.

Üdvözlettel

Benczné Simon Sarolta