A párommal aki elvált, lassan egy éve élünk együtt. Az előző házasságából két gyermeke van, egy 5 éves és egy 8 éves. Minden egyes hétvégén, amikor jönnek (kéthetente), az apjukkal akarnak aludni, és az apjuk nem mond nekik nemet. Én olyankor egyedül kényszerülök aludni, mivel idegenkedem attól, hogy a gyerekekkel közös ágyban aludjak. Ha kifejezem neki a nemtetszésem, nem érdekli, inkább leteremt, hogy mit képzelek, nem választ a gyerekek és köztem, ha a gyerek vele akar aludni, akkor vele is fog, addig, ameddig a gyerek úgy érzi - fogadjam el, mert más választásom nincsen. Viszont én kéthetente minden hétvégén szinte sírva fekszem le, hogy nem aludhatok a párommal, ha nem akarok a gyerekekkel, és őt ez nem is érdekli, mert arra hivatkozik, hogy én két hétig vele
alszom, a gyerekek viszont nem. Értem én ezt is, viszont iszonyatos fájdalmat érzek olyankor, erről nem tehetek. Az lenne tehát a kérdésem, hogy ez normális-e a párom részéről, és jól cselekszik-e velem szemben, és inkább nyomjam el ilyenkor az érzéseimet?

Kedves Hölgyem!
Nem jó ez így.
Egyrészt: a párja választotta, hogy nem a gyermekeivel él, és választotta Önt partnerének, valamint úgy döntött, hogy Önnel viszont együtt is kíván élni. A mi kultúránkban manapság elfogadott szokás az, hogy két felnőtt ember egyenrangú társakként éljen együtt. Ennek megfelelően Önnek is kell, hogy legyen választása - azaz kell, hogy legyen súlya és fontossága az Ön vágyainak, véleményének. Legalábbis annyiban feltétlenül, hogy a párja is törekedjen azokat megérteni és figyelembe venni. Erre ő most valamiért nem nyitott, vagy Ön nem képes jelenleg az ő számára érthetően azokat kommunikálni - tehát a kettejük kapcsolata nem engedi. Fontos lenne tehát azon dolgozniuk, hogy erre megérjen a viszonyuk; akár párterápia keretében.
Másodszor: óriási teher a gyermek vállán, ha övé a döntés felelőssége, hogy az apjával aludjon. Ebben a helyzetben, hogy a szüleik elváltak, érthető és természetes, ha kölcsönösen hiányolják egymást az apjukkal. De az együttélést nem lehet együtt alvással pótolni! (Vajon ha nem költözött volna el, akkor is mindig együtt aludna a gyerekekkel? Vajon nem inkább a bűntudat diktálja ezt a lépést?) Érdemes a rendelkezésre álló időt minőségi együttléttel tölteni, közös játékkal, stb. Olykor-olykor az együtt alvás is szóba jöhet, mint egyfajta ünnepi alkalom.
De ebben a rigid formában csak megzavarja a gyerekeket is, hiszen felborulnak a szerepek: ők kerülnek az irányító székbe, ami csak látszólag felel meg a vágyaiknak. Hosszabb távon a lelki egészségüket az szolgálja, ha édesapjukat egy kiegyensúlyozott, kölcsönös tiszteleten, elfogadáson alapuló, szeretetteli párkapcsolatban láthatják. Érthető lenne, ha a párjában sok ellentétes érzés kavarogna a válásával, gyermekeivel való viszonyával kapcsolatban - érdemes lehet ezek rendeződéséhez is teret adni. Erre gyermekpszichológussal való konzultáció alkalmas.

Üdvözlettel

Simon Sarolta