22 éves nő vagyok, egészségügyi szakdolgozó, 4 hónapja kezdtem a munkámat a helyi megyei kórházban. Tömören a problémám óvodáskoromban indult. Már akkor se szerettek a lány/nő társaim, és ez végigkísért az iskolás éveim alatt is. Engem mindig kiközösítettek, kibeszéltek, sose voltak állandó, igazi barátnőim.
Alapból egy karakán, jó fellépésű lány vagyok, nem hiányzik, hogy legyenek barátnőim (talán mert sose voltak), a problémáimat nem szoktam kiteregetni, nem beszélek magamról nőknek, viszont bármikor bárkit örömmel végighallgatok. Nos, ez a nőkkel való rossz kapcsolatom a munkámban is megmutatkozott. Azt reméltem, hogy ha a korosztályomnál idősebbekkel kell együtt dolgoznom, nem lesznek ilyen problémák.
A munkahelyemen csendes vagyok, de igyekszem beszélgetni, megismerni őket. Nyilván mivel kezdő vagyok, tanulok, figyelek, érdeklődöm. Mégis azzal fordultak páran a felettesemhez, hogy nem hajlandóak velem dolgozni, mert határozatlan vagyok és sok mindent nem oldok meg egyedül. 4 hónap után, kérdem én?! 20 év munkatapasztalatával könnyű. Én úgy érzem,hogy 120%-ot adok bele a munkámba, de ezek szerint többet kell! Úgy érzem, képtelen vagyok nőkkel dolgozni, egyszerűen valamiért nem bírnak elviselni, pedig se nagyszájú, se tiszteletlen nem vagyok. Mit tegyek? Olyan sok minden érdekel, szeretném a karakán, talpraesett jellemem kamatoztatni, akár az egészségügyben, akár nem. Segítsen kérem, merre induljak el? Mit választhatnék, ahol nem kell 20 nőtársamhoz alkalmazkodnom? Vagy miben változzak? Köszönöm!!!!!

Kedves Anna!

A sorait olvasva megfogalmazódott bennem néhány kérdés, gondolat, érzés, ezeket megosztom Önnel, és bízom benne, hogy segítenek a továbblépésben. Feltűnő volt számomra először is a hiány: hol vannak a férfiak?! Milyen szerepük van nekik az Ön életében? A velük való kapcsolatát milyennek éli meg – vajon e téren elégedettebb? És ha igen, hát ez hogy lehet vajon? Ennek érdemes volna utánajárnia.

Aztán több ellentmondás hívta fel magára a figyelmem: úgy élte meg, hogy a lányok nem szerették, kiközösítették, kibeszélték – ugyanakkor saját bevallása szerint nem hiányzik, hogy legyen barátnője. Vagy mégis…? Illetve vajon Ön mit tett, hogyan viselkedett ezekben a helyzetekben? Meg hogy karakánnak, határozottnak ismeri magát – mégis bizonytalansága miatt éri kritika. Mi az, amiben határozott, és mi az, amiben, vagy ahogyan nem? Fontos lenne árnyaltabban látnia, megfogalmaznia (elsősorban saját maga számára!) a képet!

Végül: az igazán boldog, kiegyensúlyozott emberi kapcsolatok egyik legfőbb jellemzője a kölcsönösség. Ha Ön attól tart, hogy önmaga megmutatása a „problémák kiteregetésének” minősül, de válogatás nélkül bárkit (örömmel!?) meghallgat – pontosan ez vész el. A pályaválasztása pedig, a segítő foglalkozás, ha nem vigyáz, még súlyosbíthat is ezen a működésen.

Utolsó kérdéséből azt látom, hogy hajlandó arra: a probléma gyökerét ne a külvilágban keresse, hanem utánajárjon annak, az Ön viselkedése hogyan formálja, belső élményvilága milyen sajátos színnel szűri az eseményeket. Erre remek módot adhat egy pszichológussal való, kölcsönös bizalmon (!) alapuló kapcsolat kialakítása, amelynek védettségében nyomába eredhet a megannyi kérdésnek. Illetve, csoportos önismereti formákat (pl. pszichodráma) is bátran ajánlok! Remélem, szívesen fogadja ezt egy nőtársától...

Üdvözlettel

Simon Sarolta