Feleségemmel 21 éve vagyunk házasok. 3 gyerekünk van. Kiderült, hogy feleségemnek viszonya van az egyik ismerősünkkel. A megcsalássorozat kiderülése után a feleségem nem tudja, vagy nem akarja lezárnia  külső kapcsolatát. Látszatra úgy tesz, hogy felszámolta a viszonyt, viszont minden kibúvót és kiskaput kihasznál, hogy telefonálhasson, találkozhasson vele. Sokszor hazudik, hárít. Állandóan a kibúvót és a kifogásokat keresi, hogy miért tette, engem okol és hibáztat, sőt még a saját elkövetett bűneit is rám vetíti, mintha én tettem volna, engem vádol vele. Nem képes vállalni a felelősségét a történtekért, mártírnak, áldozatnak tekinti magát. Próbálja eltereléssel átirányítani a figyelmet másra és köntörfalaz, kerüli a kényes kérdésekre a választ. Az őszinteségnek már a csíráját sem látom benne, inkább a megvezetését és a játszmákét. Már hónapok óta nincs közöttünk szexkapcsolat, aminek mindig van valami kreált oka.
Következmények nélkül akarja, hogy megbocsássak, én viszont nem tudom. Elvégre nemcsak a kabát gombja szakadt le...
A gyerekek még kicsik, 6,9,13 évesek. Miattuk nem kívánom a családi egységet felrúgni, rendbe szeretném hozni, amit lehet, de rajta nem látom sem a megbánást, sem pedig az őszinteséget. Úgy viszont nem tudom elképzelni a jövőt, hogy a feleségem a másik kapcsolatát fenn kívánja tartani, akár egy kicsike mértékben is.
A kérdésem az, hogy a gyermekek miatt lehet-e és hogy lehet fenntartani egy ilyen rosszul működő kapcsolatot? Valamint hogy mik azok a dolgok és feltételek, amikor már a gyerekek érdekeit is sérti a kapcsolat fenntartása, és érdemes elgondolkodni a nagy traumával járó váláson?
Azonkívül a saját szexuális igényeim kielégítetlensége miatt, egyre inkább én is elgondolkodom, hogy ha ő nem tudja vagy nem akarja fogadni a közeledésemet, akkor feladom az őszinte hittel támogatott hűségi fogadalmamat. Viszont akkor én is megteszem az első lépést a
becstelenségbe vezető úton, amit nem szeretnék.

Kedves Kérdező!

Házasságon belüli problémákkal, válással kapcsolatban két dolgot szoktam kiemelni.

Egyrészt: a szülők kapcsolatának megromlása, ami esetleg a házasság felbomlásához vezet, minden esetben stresszként nehezedik a gyermekekre éppúgy, mint Önökre. Ez alól nincs kibúvó és nincs életkori korlát. Éppen ezért nem látom értelmét annak, amikor egy (már csak gazdasági és látszat szempontból együtt szenvedő) házaspár azt mondja, meg akarják várni, amíg a gyerekek nagyobbak lesznek.

Másrészt: lehet, hogy a gyermek még „kicsi”, de egyáltalán nem értetlen, és legfőképp nem érzéketlen. Nagyon is átérzi, hogy „anya és apa nem szeretik egymást”, legyen szó 6, 9 vagy 13 évesről. Mindannyian a maguk fejlettségi szintjén értik meg az eseményeket, és reagálnak is arra. Az, hogy egy „légtérben” élnek, egyáltalán nem könnyíti meg a dolgukat, sőt, nap mint nap ebben a nyomasztó légkörben léteznek.

A látszatot csak ideig-óráig lehet fenntartani. Előbb vagy utóbb elkerülhetetlenné válik, hogy a gyerekek átérezzék a problémát (megjegyzem, ez sokkal korábban megtörténhet, mint ahogy azt sokszor hisszük), meghalljanak egy veszekedést, egy telefonbeszélgetést.

A gyerekek azt is látják, hogy a felesége eltávolodik, amíg Ön próbálja újra tető alá hozni a dolgaikat – amiket már vagy nem lehet, vagy nem érdemes.

A veszteséget beismerni fájdalmas, és a seb még jó ideig megmarad, ám még mindig hamarabb és könnyebben gyógyul, mint az állandó, nem kis erőfeszítéssel fenntartott hazugság. Az érem egyik oldala csupán, hogy a hazugság hosszútávon mérgez, ám a másikról sem szabad elfeledkezni, nevezetesen arról, hogy hány embert mérgez meg ezzel: önmagát, a feleségét és a gyerekeit. Mindenkit, akit szeret, és akikért felelősséget vállal.

Tovább akarja mérgezni magát és a családját?

Üdvözlettel:
Herceg Attila