Harmincas éveimben járok, kislányom lassan másfél éves. A terhességem alatt a férjem leszokott arról, hogy velem együtt szervezzen programokat, mert veszélyeztetett volt a terhességem, sokáig terveztük a babát. Ha családi programot szervezek, ami kimerül egy fél délutánban, akkor is mártír módon reagál, úgy érzem, nagy áldozat ez számára, mert ő vagy nem szeret oda menni (városi rendezvények), vagy jót tudna aludni (játszótér, kirándulás). Egyre inkább nem kommunikálom, hogy szeretnék kikapcsolódni. Ma lefényképeztem, ahogy a karjában hozta a gyerekünket, amire úgy reagált, hogy ez a fotó olyan, mintha be lenne állítva, és nem szereti, ha fényképezem. Azt mondja, szóljak, ha jöjjön értünk, és mikor felhívom, megjegyzi, hogy csak negyedórát tudott aludni. Én tudom, hogy sokat dolgozik és nagyon fáradt, de nekem szükségem lenne valami programra. Régebben ezzel nem volt baj, és a gyerek születése előtt mindenhová együtt mentünk. Nekem ez hiányzik. Olyan keveset van a kislányunkkal, hogy a gyerek nincs meg vele, nem tudom ráhagyni, ha el kell mennem valahová, mert addig sír az ajtóban, míg haza nem jövök, ha együtt vagyunk, akkor viszont imádja az apját.  Mit rontok el vajon ezekben a helyzetekben?

Őszintén szólva nem tudom, hogy Ön ront-e el valamit. Mert nekem az volt a furcsa a levelében, hogy végig a férje megváltozott viselkedésére panaszkodott, majd az utolsó kérdésével mintha mindent magára vállalt volna. Valóban úgy érzi, hogy Ön tehet arról, hogy a férje nem akar Önökkel együtt lenni?

És tényleg annyira biztos benne, hogy a kislánya végig az ajtóban áll és sír? Nincs ott, nem tudhatja, hogy valóban így történik. A férje interpretálja így, amikor hazaér? Nem tudom elképzelni, hogy hagyná, hogy ez történjen – hiszen, amikor együtt vannak, imádja az apját. Szóval, bennem túl sok a kérdőjel.

És felmerül bennem az is, hogy a férje az apasággal birkózik meg nehezen. Talán nincs jó apamintája?

Vagy valami más köti le, és keresi a magányosan tölthető időket?

A jelenlegi állapotukban nem hiszem, hogy hosszútávon megúsznának egy tisztázó beszélgetést. Ha úgy érzi, hogy ehhez szükség van segítségre, akkor kereshetnek párterápiát. Ott a „szülővé válás” kérdéseit is körbejárhatják.

De ne menjen bele abba, hogy minden baj okát magára vállalja. Lehet, hogy Ön is tehet dolgokról, de mindenről nem hiszem.

Üdvözlettel: Majoros Andrea