Egész egyszerűen képtelen vagyok feldolgozni a sérelmeimet. A családomtól minimális segítséget sem kapok, sem anyagi sem lelki értelemben. Nehéz anyagi helyzetben vagyok már jó ideje. Az első férjem 2 gyerekkel hagyott magamra. Ő azóta éli világát és megvan mindene. Én még mindig nem tudtam talpra állni - többek között a gyerekek miatti állásvállalás nehézsége miatt. Nem értem, hogy ő miért érdemelte ezt meg és én miért nem? A legrosszabb az, hogy ráálltam arra,hogy kizárólag a számlákra és a napi megélhetésre koncentrálok, emiatt nem érdekel semmi más. Próbálkozom meditációval, hogy több türelmem és erőm legyen csinálni, de elakadok ott, ahol el kell képzelni, mitől lennék boldog. Semmitől! Nincs semmi célom, nem tudok olyat elképzelni, amitől úgy érezném hogy van értelme. Mániás depresszióval kezeltek, de mára csak a depresszió maradt. A párom attól tart, hogy valami balgaságot fogok csinálni. De semmit nem látok a jelenemben és a jövőmben, amiért érdemes lenne küzdeni! Hogyan teremthetnék célokat magamnak? Mit lehet tenni ilyen helyzetben?
Köszönöm válaszát!

Kedves Trisztán!

Nehéz mit írnom a levelére. Hiszen az, hogy mit tartunk a boldogság és öröm forrásának az életünkben, az annyira különböző mindenkinél. Azt viszont tudom, hogy nagyon sokban múlik egy belső elhatározáson, hogy a dolgokat más szemszögből kezdem el nézni. A levele alapján nyilvánvaló, hogy sok sérelem érte az életben. De miért van az, hogy ahelyett, hogy örülne, hogy megszabadult egy olyan embertől, aki csak önző módon kihasználta, folyamatosan valami elégtételre várna, és a múlt sérelmeit forgatja a gondolataiban? Holott Ön szerencsésnek is mondható, hiszen lett új párja, van munkája (manapság ez is nagy szó) és ott vannak a gyermekei. Szerintem talán a legnagyobb probléma az, hogy a gyermekeire nem tud, csak úgy tekinteni, mint a gyűlölt férjéből itt maradt lenyomatokra. Pedig ők ártatlanok, Ön és a volt férje döntöttek úgy, hogy ők megszülessenek. Szemlélje abból a szemszögből a dolgokat, hogy ők mit élnek át, amikor az élik meg, hogy csak teher a létezésük. Tisztában vagyok azzal, hogy egy depresszióban szenvedő ember számára ez a fajta szemléletváltás nagyon nehéz. De nem látok más utat, mint a sérelmek, veszteségek meggyászolását és elengedését.

Én nem tudom megmondani konkrétan, hogy mi lehet a célja, hiszen egy ilyen levélváltás nem alkalmas arra, hogy egy évek óta tartó probléma halmazt egyszerre nem létezővé tegyen. Azt viszont gyakran tapasztalom, hogy mennyire képesek vagyunk csupán a szemléletünkkel a meglévő problémáinkat megsokszorozni.

Ha úgy érzi, hogy nem tud egyedül megbirkózni ezzel a teherrel, akkor mindenképpen forduljon szakemberhez. Írja, hogy rossz anyagi helyzetben vannak. De ha elszánt abban, hogy valahogyan megoldást keressen, akkor a családsegítő központokban talál pszichológust, aki segít megérteni, miért nem tud kikeveredni ebből az érzésvilágból. És aztán remélem egyre jobban képes lesz észrevenni az örömöt a gyerekei szemében.

Kitartást és erőt kívánok mindehhez: Majoros Andrea