Kedves szakember, elmesélek önnek egy történetet.
Megismerkedtem egy 40 éves férfival, akinek ha elmondtam a kapcsolatban az igényeimet, ő rögtön dühös lett és kiabált velem, hogy nekem semmi sem jó. Sokat megtett értem, de én is őérte.
Csak pár apróságot szerettem volna, hogy romantikus legyen kicsit stb. Megkérte a kezem, de az eljegyzés nem volt romantikus, csak ahogy éppen neki tetsző volt. Elfogadtam a leánykérést, de belül fájt, hogy így letudta. Mert már beszéltünk róla hogy milyet szeretnék. Pár nap múlva megkérdeztem, miért így kérte meg a kezem és miért nem egy vacsora kíséretében, és összevesztünk, ő szakított.
Én megaláztam magam, könyörögtem, bocsásson meg, csúsztam-másztam utána, de nem érdekelte. Megsértődött, dühös volt, hogy nekem semmi sem jó. Kb. 2 nap telt el, azóta nem keresett, én meg üzenetet küldtem neki,
bocsásson meg és szeretem.
Mit kellene még tennem? Nem akarom elveszíteni.

Kedves Kérdező!

Mielőtt belemennénk abba, hogy a párja milyen és miként viselkedik, engedje meg, hogy először Önről beszéljünk.

Érdekel, mit ért Ön igények alatt, és azokat miként mondta el a partnerének? Megrendíthetetlen tényeket kínált fel neki, vagy vágyakat? A kettő között ugyanis hatalmas különbség van. Ha az igényeim makacs elképzelések, akkor abban az esetben, ha valami mégsem azoknak megfelelően alakul, mérhetetlen dühöt, keserűséget, csalódottságot fogok érezni. Ezek az érzelmek pedig segítenek abban, hogy elkendőzhessem magam elől az igazságot, miszerint nem a másik miatt történt így. Nem ő hibázott, nem a „rendszer”, nem az élet, hanem én magam, mégpedig azzal, hogy nem adtam lehetőséget. Nem a vágyaimnak éltem, hanem igyekeztem a saját magam által támasztott igények szerint élni, még pontosabban, azokhoz igazodni.

Leegyszerűsítve: nem a saját életemet élem.

Van-e joga ezt tenni, így élni? Természetesen, ebben semmi sem akadályozza. Ugyanakkor érdemes valamit jobban szemügyre venni. Ha valami nem az igényei szerint történik, mi kényszeríti arra, hogy azt mégis elfogadja, beletörődjön? Sőt: igazából nem képes sem elfogadni, sem beletörődni. Ehelyett újra jön a keserűség, a düh, a kiábrándultság. Nem ezeket az érzelmeket élte át, amikor a lánykérés nem az Ön elvárásainak megfelelően történt? Akkor mégis miért mondott igent? Félelemből? Gyanús, hiszen azt írja, nem akarja elveszíteni a párját.

Tegyük fel, hogy szereti, vele képzeli az életét (most tegyük félre, hogy ugyanakkor a tulajdonságai mégsem felelnek meg, szeretné azokat megváltoztatni). Ha így van, miért emel falakat saját magam és kettejük boldogsága elé? Gondoljon bele: nem lenne „egyszerűbb”, kevesebb stressztől terhelt az élete, hogy megadná azt a lehetőséget önmagának és a társának is, miszerint a dolgok nem csak egyféleképpen történhetnek?

Van egy tervem, elképzelem, hogyan fogom azt kivitelezni, ám valami mégsem úgy sikerül, becsúszik egy hiba. Mit kell tennem? Meg kell néznem, hogy az a hiba javítható-e, ahelyett, hogy az egész tervet törlöm, és mindazt, amit odáig véghezvittem, kidobom. Úgy találom, hogy a tévedés helyrehozható és végül elérem a célomat. Lehetek-e elégedett, boldog, ha még mindig azzal vagyok elfoglalva, hogy korábban hibáztam – pláne ha az a baki már nem is látszik. Mi a fontosabb? Az, hogy elérjem a céljaimat, ezáltal boldog és elégedett legyek, vagy az, hogy mereven ragaszkodjak minden lépéshez?

Ha előbbit teszem, akkor a vágyaimnak élek, ha utóbbit, akkor a makacs igényeimnek.

Ha a vágyaimat tolmácsolom a párom felé, azzal szabadságot adok neki – ami nélkül a kapcsolat nem fog olajozottan működni. Ha a társam teljesíti a vágyaimat, boldog leszek, s ami ugyanilyen fontos: ő is boldog lesz, hiszen átérzi a tiszteletet, a megbecsülést, a szeretet. Ha hajlíthatatlan igényeket támasztok, azzal azt mondom: csak akkor szeretlek, ha ezt és így teszed. Máskülönben nem. Ő mégsem úgy tesz. Megsértődök, megvonom tőle az érzelmeimet. Tiszta sor.

Csakhogy mi történt az Ön esetében? Lejátszódott ez utóbbi forgatókönyv, viszont pár nap elteltével Ön (ahogy írja is) magát megalázva esedezett bocsánatért. Most akkor hogy is van ez? A másik felé rugalmatlan vagyok, viszont magamat mégis képes vagyok alárendeltté tenni?

Képzelje el, hogy egy hasonló szituáció zajlik le, csak átcseréljük a szereplőket: a férfi keménynek, eltökéltnek mutatja magát, valami nem az igényeinek megfelelően történik, amiért dühöng, és pár nap múlva bocsánatért könyörög. Ön miként értékelné ezt a férfit? Hitelesként? Egyáltalán: férfiként? Nem hiszem. Ahogy azt sem, hogy a férfinak szüksége lenne olyan nőre, aki nem képes őt tisztelni, elfogadni, majd egyszer csak megalázza magát.

Mit kellene még tennie?

A kérdés inkább az, elsősorban kiért kellene tennie. A válasz pedig: önmagáért. Tanácsos lenne elfogadnia, hogy a dolgok nemcsak a makacs igények szerint alakulhatnak – sőt, néha mintha úgy tűnne, szándékosan nem úgy történnek. Ezzel rengeteg tehertől szabadítaná meg önmagát, aminek köszönhetően kiegyenesedhetne és fellélegezhetne.

Aki pedig képes, méltóvá válik a boldogságra – ugyanis önmagának és másoknak is boldogságot adhat.

Üdvözlettel:
Herceg Attila