Úgy érzem, egy nagyon nehéz döntés elé kerültem. 25 éves vagyok, stabil, jól fizető állással, albérletben egy vidéki városban, normál anyagi körülményekkel. Tulajdonképpen nem lehetne okom a panaszra. Viszont a családommal igen nehezen jövök ki. Mindig is különc, lázadó típus voltam. Mikor 18 évesen pályaválasztásra került volna a sor, a szülőkkel való állandó háborúzás miatt eléggé lesiklottam a megfelelő útról, így később munka mellett kellett szakmát tanulnom. Most érkeztem el arra a pontra, hogy jelentkeznem kéne ténylegesen az egyetemre, hogy valóban az lehessek, ami mindig is szerettem volna, de ezt önerőből kell megoldjam. Nincs, aki támogasson. Ezen felül, ha be is jutok, számolnom kell azzal, hogy nem tudom majd összeegyeztetni a jelenlegi munkámat és beosztásomat (hétvégén is dolgozom folyamatosan) az egyetemen töltendő idővel. Ha elvesztem az állásomat, nem lesz hova menjek. (Ezt a szüleim, ha nem is mondják ki szó szerint, rendszeresen
éreztetik, mikor meglátogatom őket.) Úgy érzem, ez az egész "mission impossible". Az idő mindenféleképp elmúlik, szeretném azzal tölteni, ami igazán kedves a szívemnek, de nem tudom végigvinni, ha nincs mibe kapaszkodni. Nem tudom, mitévő legyek. Adjam fel az álmomat és elégedjek meg ezzel az élettel, amit eddig sikerült elérnem? Kérem, adjanak valami támpontot, hogy milyen irányba érdemes indulni, vagy hogy mi az, ami alapján célravezető meghozni a döntést, mert jelen
állapotomban csak őrlődök magamban és lassan kezdek a lemondás felé sodródni.

Kedves Eszter!

Sokat gondolkoztam, és próbáltam megközelíteni a dilemmáját, de úgy érzem, valahogy nem sikerül. Olyasmi jelent nekem gondot, hogy vajon miért pszichológushoz fordul ebben a kérdéskörben? Mert nem gondolom, hogy például ez igazán önismereti kérdés volna, vagy olyat tudnék mondani, amitől a családja zsebében hirtelen kinyílik a pénztárca, és/vagy a keblükre ölelik, és támogatják. Illetve, még egy nagyon általános (és/így realitásában megkérdőjelezhető) eszmefuttatást tudnék összehozni a célok megfelelő kitűzésének lehetőségéről, és hogy ha ez megvan, akkor a megvalósítást már csak végig kell járni - de valahogy az az érzésem, hogy nem is erre vágyik.

Így csak egy nevetségesen alapvetőnek tűnő szinten tudom megközelíteni a problémafelvetését, ami az alábbi elemekből áll:

- úgy látszik, azon a kamaszos hevületen már túljutott, hogy a szüleit tegye felelőssé a sorsa további alakulásáért, és saját kézbe vette a dolgokat. Remek! Csak így tovább!

- pontos számokat én nem, csak Ön tud egyrészt jelenlegi megtakarítási lehetőségeiről (mennyi pénzt tud félretenni/tanulmányaira fordítani mennyi idő alatt), másrészt az egyetem elvégzéséhez szükséges kiadásokról - és e kettő arányáról, mert ugye ez itt az egyik fő kérdés. Amennyiben a kettő nem igazán van egymással köszönő viszonyban, annak érdemes utánajárni, hogy egyrészt milyen hitelkonstrukciókkal lehetne biztonságosan fedezni a többletköltséget (pl. diákhitel). Másrészt, hajlandó-e/reális-e állást váltani annak érdekében, hogy emelkedjenek a bevételei.

- pontos adatokat én nem, csak Ön tud kideríteni a megcélzott egyetemi szak elvégzéséhez szükséges tényleges (!!!) időbefektetésről, időbeosztásról. (Nekem a "számolnom kell azzal, hogy nem tudom majd összeegyeztetni" ezzel kapcsolatos bizonytalanságra, információhiányra alapozott félelmekre utal). Vajon mennyi időt és pontosan mikor szükséges ténylegesen bent tölteni? Esetleg támogatná-e némi rugalmassággal a munkahelye az Ön tanulmányait?

Végezetül egy kis biztatás (mert erre mintha tényleg vágyna :-). Ne adja fel. Ha úgy érzi, hogy "indulni" kell, induljon el! Bizony próbálgassa, hogy mi az, amit meg tud tenni azért, hogy közelebb jusson az álmai megvalósításához - és az úton még annyi minden alakulhat, változhat, kiderülhet! Juthat zsákutcákba, kiderülhet, hogy mibe éri meg energiát fektetni - és az is, hogy most éppen mibe nem. Buddha szerint "a boldogsághoz nem vezet út. Az út maga a boldogság". Útközben pedig újabb társakra találhat, és még a célok is átalakulhatnak. Talán valami még elérhetőbbé...

Üdvözlettel

Benczné Simon Sarolta