Kedves Andrea!

14 év után szétköltöztünk az élettársammal. Egy 13 éves fiunk van. Sajnos az utóbbi pár napban eléggé megváltozott a kisfiam viselkedése. Eddig mindenben mellettem állt, sokat beszélgettünk, terveztük a kirándulásokat, stb. A mai napon beszélgettem az apukájával, és kiderült, hogy nem is úgy mondja el a dolgokat neki, ahogy valójában volt. Soha nem hazudott, nem mondott valótlan dolgokat (nem erre neveltük)! Az apukája és én veszekedés, kiabálás nélkül, közös megegyezéssel váltunk el. Időközben nekem lett barátom, akit a kisfiamnak be is mutattam. Eddig jól kijöttek. Nem tudom, mi lehet az oka annak, hogy nem akar velem jönni se vásárolni, se kirándulni. Ugyanígy az apukájával sem akar sehova menni. Barátaival is csak nagyon ritkán mozdul ki a lakásból. Amikor szeretnék vele beszélgetni, olyan félvállról veszi a dolgokat. Mintha nem is érdekelné az, amit mondok. Sok időt tölt az apukájával, sokat alszik nála, ami engem kicsit kezd aggasztani. Tiltani nem akarom, mert nem szeretném, ha emiatt haragudna rám. Szeretnék több időt tölteni vele, de mindig talál valami kifogást, hogy ne kelljen velem lennie. A mai napon az is kiderült, hogy én "nem szeretem már őt". Holott ez egyáltalán nem így van! Mindent megpróbálok megtenni érte, neki, de úgy érzem, mintha ez már nem számítana úgy, mint eddig. Apukája sok évet külföldön dolgozott, ketten voltunk itthon. Akkor is ugyanúgy megtettem mindent. A kérdésem az lenne, mit tudnék tenni azért, hogy ezt az elutasító viselkedést abbahagyja vagy valamilyen pozitív változás legyen? Köszönettel: Virágszál

Kedves Virágszál!

A levele alapján én azt érzem, hogy a fia kamaszodni kezdett. Ennek természetes velejárója, hogy a gyerekek nagyobb távolságot akarnak venni a szülőktől. És általában az ellenkező neműtől inkább. Ez annál nehezebb mindkét félnek, minél közelebb voltak érzelmileg a megelőző időszakban. Mert erre a korszakra pont a leválás ambivalenciája jellemző. Akarom is a közelséget, meg nem is. Már ciki az anyuval együtt közlekedni a városban, együtt kirándulni. Eljött az az időszak, amikor a korosztályé kell, hogy legyen az elsődleges szerep. A kamaszkorral jöhet az is, hogy egyszerűen féltékeny lesz az Ön új párjára. Azért mondja a „nem szeretsz” mondatokat. Miközben nagyon jó, hogy az élet megy tovább, és Önnek lett társa. Ez neki is jó.

A javaslatom az, hogy engedje a távolodását. A dolgokat úgy szervezze, hogy hangsúlyozza, az ő döntése, hogy részt vesz-e a közös programokban – természetesen hozzátéve, hogy Ön nagyon szeretné, ha ott lenne, de elfogadja a döntését.

Fiúként nagyon fontos neki – és lehet, sok év hiányát pótolja azzal -, hogy most sok időt tölt az apjával. Engedje. Lehet, hogy most fájdalmas a távolodása, de ha túl van a kamaszkor kezdeti évein, akkor újra közelebb kerülnek majd. Egy másik szinten, egy felnőttesebb szinten. Addig azonban el kell viselni, hogy időnként durva, mint a rossz pokróc.

Úgy gondolom, hogyha lélekben nagyobb távolságot tud venni tőle, és leküzdi az elvesztésétől való félelmét (még az is meglehet, hogy egy ideig majd az apjával akar lakni – de ezt is megtapasztalhatja), akkor sokat fog javulni a viszonyuk.

Ha ennek ellenére is úgy érzi, hogy rossz felé mennek a dolgok, akkor elmehetnek családterápiára. Ez segíthet abban, hogy a fia növekedésével bekövetkezett változásokhoz igazítsák a családi rendszer működését, kereteit, és megértsék közösen az érzelmi viszonyulásokat.

Üdvözlettel: Majoros Andrea