A környezetemben nem igazán tudják, de elég régóta nem érzem magam jól, és ez akkor kezdett elhatalmasodni igazán rajtam, amikor befejeztem a középiskolát, és sajnos nem sikerült a felvételim oda, ahova szerettem volna menni. Többször is próbálkoztam más és más képzésekkel, de egyiket sem végeztem el. Mostanában elég sokszor érzem, hogy nem tartogat már nekem semmit sem a jövő, nem igazán vágyom már semmire sem. Pedig régen mindig voltak céljaim. Nem találom az utam, még így, hívő keresztényként sem. Egyre nehezebb elhinnem, hogy minden rendbejön majd. Sajnos a barátaim nem törődnek már velem, csak akkor keresnek, ha szükségük van valamire. Nehéz így, hogy senkivel sem tudok beszélgetni, amúgy sem vagyok nyitott, és elég nehezen nyílok meg. Nagyon egyedül érzem magam. Fogalmam sincs, hogy hogyan tovább. (21 éves lány)

Kedves Liza!

Egyszerű, mégis igen érzelemteli soraid megejtően tanúskodnak egy fiatal ember szomorúságáról, elárvultságáról, megrekedtségéről – pedig biztos unos-untalan azt hallod másoktól, lelkes-irigykedő hangnemben, hogy „előtted az élet!”… igen ám, de egy értelmes, nyitott, érzékeny fiatal számára ez egy nagyon is kényes pont. Már éppen túl azon elvárások teljesítésén, melyeket a gyermek- és fiatalkorban a család, és tágabb környezet diktál: sikeresen elvégezve az általános-, majd középiskolát, belesimulva a szokásrendbe, itt lenne az ideje, helye annak, hogy elkezdd a saját utadat járni. És ekkor jön a bökkenő: úgy tűnik, a lehetőség mintha adott lenne, hiszen választhatsz magadnak olyan pályát, amilyet szeretnél, de… mit is szeretnél? Ha jól értem, ebben vesztetted el a fonalat. Illetve, még nem találtad meg talán. A hit adta keret pedig sokszor segíthet, erőt adhat, ugyanakkor mintha valamiképpen gátolna is most téged ebben.

Szemérmesen említed csak a meghatározó kudarcot. Miért vehette el ilyen végzetesen a kedvedet? Lehet-e újra megpróbálni – vagy ez csak egy ürügy a megtopranásra? Régen voltak céljaid – ezeket már mind elérted volna, vagy érvényüket vesztették…?

A barátaid talán ahhoz szoktak hozzá, hogy ott vagy nekik, ha szükségük van rád, de te úgysem „terheled” őket a magad bajával; biztos nincs is neked olyan.

Egy szó, mint száz: abból, hogy nekem írtál, látható, hogy nyugtalanít a helyzeted, és változtatni szeretnél, sőt, még továbbmenve: mintha azt is sejtenéd, hogy csak te indíthatod el a változást. Ebben megerősítelek: és abban is, hogy ha nekikezdesz, fogsz hozzá társakat találni. Rövid leveled sokat sejtet, biztos vagyok benne, hogy a számodra ismert, és a még előtted is rejtett, mégis sok mindent meghatározó történeted egyrészt magyarázatot ad arra, ahol most tartasz, másrészt magában foglalja a továbblépés kulcsait is.

Az érdeklődésednek megfelelő közösséghez való csatlakozás, illetve célzottabban: önismereti csoportfolyamatban (pl. pszichodráma, de bármilyen más, számodra szimpatikus módszer szóba jöhet) való részvétel előrébb vinne, segíthetne megtalálni a valódi kérdéseidet, saját válaszaidat. Köszönöm, hogy beinvitáltál a világodba: örömmel és kíváncsisággal léptem be, tisztaságot, mélységet, szerénységet, kedvességet, alázatot találtam. Ki lesz a következő szerencsés, aki meghívást kap, és további kincsekre bukkan…?

Üdvözlettel

Simon Sarolta