Van egy 16 éves keresztfiam, az öcsém fia. Csendes, magának való, önbizalomhiányos  közepes tanuló. Sajnos az élete során elég sok változás történt vele. Az édesanyja itthagyta 3 éves korában, majd lett egy testvére egy másik anyától, egy kislány, akit az édesanyja szintén itthagyott 2 éves korában. Mivel a kislány nagyon zaklatott volt különböző okok miatt/ebbe nem mennék bele. ez egy külön történet/, ezért rá kevesebb figyelmet tudtunk forditani, mint annak elötte. Majd az édesanyja, akivel nem volt kapcsola jó hosszú ideig, sajnos rákos lett, de szerencsére meggyógyult. Onnantól kezdve rendszeres kapcsolatban vannak, azóta az anyját dicsőiti, itthon nem szeret lenni, és nem is nagyon kommunikál senkivel. Kerüli a társaságot. De az édesanyja nem akarja, hogy vele éljen, csak a hétvégeken lehet ott. Pár éve, kb. 14 éves korától alkoholt fogyaszt és dohányzik, amit nem is titkol. Nagyon sokat játszik a számitógépen. És az
utóbbi időben észrevettük, hogy harapdálja a karját, mindig ugyanazon a helyen, ami már el van kékülve és úgy tűnik nekem, hogy fertőződve is. Fura a viselkedése, például az áruház  közepén egyik pillanatról a másikra megrémült, harapta az ujját, mintha látott volna valamit, ami megijesztette. De hiába kérdeztük, nem felelt. Napokig nem jön ki a szobájából, nem eszik. Barátai állitólag vannak, mi még nem találkoztunk velük. Próbállunk vele erről beszélgetni, de nagyon zavarba jön, és viccesbe veszi. Félek, ez már nem vicc. Az öcsém a segitségémet kérte, mivel egy házban lakunk, szóval eléggé belelátok az életükbe. Az én gyerekeim már felnőttek. Kérnék egy kis segítséget Öntől. Nagy a baj?

Kedves Anyatigris!

A leírt tünetek valóban aggasztóak, melyek - ismerve a keresztfia múltját - talán még nyugtalanítóbbak. Ha a fiú beleegyezne, a legjobb lenne őt első körben pszichiáterhez vinni, aki felméri, hogy szükséges-e gyógyszeres kezelés. A leghatékonyabb, ha ez pszichoterápiával tud társulni, de a problémát az szokta jelenteni, hogy ebben a korban különösen nem szeretnek pszichológushoz járni a fiatalok. Érdemes ilyenkor azokat a tüneteket visszajelezni, amiket ő maga is nehéznek élhet meg. Ilyen lehet például az, hogy úgy látják, gyakran fél, szorong. Vagy gyakran látják zaklatottnak. Ha azt érzi, hogy odafigyelnek rá, valamennyit értenek abból, amit ő érez, talán könnyebben mond igent arra, hogy segítséget keressenek. Mindenképp jelezzék neki vissza, hogy látják, érzik, hogy baj van, és szeretnének segíteni. Ha pedig beleegyezik, pszichiátert keressenek, mert ha kérdéses az együttműködése, akkor rövid távon ő tud leghatékonyabban beavatkozni gyógyszerrel.

Távolról negyon nehéz megítélni a probléma súlyát, mert a kamaszkor önmagában egy lélektani krízisállapot, ahol a fiatal számos szélsőséges tünetet produkálhat. Vannak azonban olyan vészjelek, amik arra hívják fel a figyelmet, hogy nagy valószínűséggel be kell avatkozni. Ezeket a vészjeleket Laufer írta le. Ilyen jel, ha a fiatal feltűnően gyerekesen viselkedik, fél a felnőtt szerepvállalástól. Ha túl merev, kontrolláló a viselkedése. Ha túlzottan kötődik a szüleihez, ha nem talál kortárs társaságot, barátokat. Ha a jövővel kapcsolatos terveket hárítja, vagy ha a realitással való kapcsolat helyett a túlzott ábrándozás kerül előtérbe, ami megzavarja a valósággal való kapcsolatot. Szélsőséges esetben előfordulhat, hogy a serdülő úgy éli meg, mintha a gondolatai nem is a sajátjai volnának. A hozzátartozók nem minden esetben tudják eldönteni, hogy melyikről van szó, így mindenképp szakember bevonása szükséges.

Üdvözlettel,

Kovács Réka