5 és fél éves kisfiam az utóbbi egy hónapban állandóan nevetős rajzokat készít, ami önmagában nem is jelentene gondot, de már odáig fajult a dolog, hogy a könyvekben is kijavítja az összes figurát, aki nem mosolyog. Állandóan nekünk is nevetős tárgyakat, állatokat stb. kell rajzolni. Mindig is szerette a mosoly jelet, de ennyire nem hatalmasodott el rajta. Mindezt megelőzi, hogy egy hónapot nem járt oviba betegség (megfázás-sorozatok) miatt, és most újra utál oviba járni. Arra gondolok, hogy így nyugtatgatná magát? Egyébként jókedvű, aktív kisgyermek, nyitott személyiség. Kérdésemre azt válaszolta, hogy ezek boldoggá teszik őt. Kérdeztem, hogy egyébként boldogtalannak érzi magát? A válasz:nem.
Nagyon aggódom. Előre is köszönöm szépen a válaszát!

Kedves Édesanya!

Bevallom, az én arcomra is - jóleső, őszinte! - mosolyt csalt ez a bölcs kisfiú, aki ilyen gyönyörűen, mélyen képes kifejezi a benne mélyen zajló, önmaga és a felnőttek számára is nehezen érthető folyamatokat. Aki ilyen ügyesen tudja gyógyítani, segíteni saját magát, és erre hívni mindazokat, akik őt aggódó, törődő figyelemmel veszik körül. És annak is örülök, hogy Ön ilyen érzékenyen figyel gyermeke jelzéseire.

Hát „boldoggá teszik őt”, persze! Fogadjuk el ezt a pontos meghatározást tőle! Hiszen van is miért vágyni erre a rengeteg plusz „boldogság-kapszulára”, nehéz sokszor kisgyereknek lenni… 5 és fél éves „nagyfiúként” (mondják a galád fölnőttek) már természetes, hogy mint a nagyok a „dolgozóba”, ő szépen, zokszó nélkül menjen mindennap az oviba. Szereti is meg nem is - játszani a többi gyerekkel jó, anya nélkül lenni, okosnak-ügyesnek-önállónak meg sokszor nyűgös és fárasztó. Betegségek miatt sokat kimaradni rossz, mert… hohó! Azért, mert túl jó…?!

Azt akarom ezzel mondani, hogy az imént leírt kettős érzést felerősíti, nyilvánvalóvá teszi, a bűntudatot felerősítheti. Élvezi ez a nagyfiú ugyanis fenemód, hogy (kicsit nyavalyásan ugyan, de) otthon lehet lenni, anya pici babájaként, akit ilyenkor még jobban dédelgetnek, ápolgatnak – de furdalja a lelkiismeret emiatt, hiszen neki már nagyfiúsan akarnia kellene az oviba menést! (Emellett persze ténylegesen hiányozhatnak neki az ottani tevékenységek, társas együttlét, kihívások önmagukban is).

Ilyen ez a gyerek-sors. Mit tehet hát? Hogy segítse magát újra őszintén, kiegyensúlyozottan mosolyogni, ami magától még nem megy: a munkát „kívülről” kezdve csinál egy nagy mosolyt a világból. Hátha mindez majd visszahat rá…

Remélhetőleg ez a bölcs kis mester hamarosan visszatér egy valóban boldog, kiegyensúlyozott kerékvágásba, és az oviba járás napos oldalát fogja inkább látni. Ha mégsem, esetleg ismétlődik a betegség, vagy egyéb, a visszaesését, szorongását jelző tünetek (bepisilés, alvászavarok) jelentkeznének, akkor érdemes gyermekpszichológus segítségét kérni.

Üdvözlettel

Simon Sarolta