Kedves Réka! 36 éves nő vagyok, van két fiam, 18 és 15 évesek. Az apukájuk meghalt 10 évvel ezelőtt. Az én életem pici koromtól nem igazán volt szép és jó. Nagyszülők neveltek megbecsülésre, hitre - és minden fontos dolgot tőlük tanultam. A fiaim apja nem becsült meg sose. Verekedéstől kezdve a rendőrségig fajult a dolog. Lebetegedett, és sajnos 2 évre rá meghalt. Később megismertem egy férfit, és állapotos maradtam. 3 hónapos terhes voltam, mikor úgy döntöttem, magam nevelem föl a kis angyalkát, mert az apja nem igazán tudta, mit
szeretne. A kislányom 3 és fél éves most. Megismerkedtem életem párjával. Egyformák vagyunk. Egy évvel fiatalabb, mint én, de haá az a mi időnkben nem gond. Neki felesége és gyerekei nincsenek. A lányomat teljes mértékben elfogadja és apjaként nevelné.  A két fiút tiszteli és becsüli, mert az én részeim.  Mivel ő az anyukájával él, mi költöznénk oda a lányommal. A párom úgy döntött, hogy majd csak akkor mondja meg a két fiamat, ha engem megismer, hogy ne ítéljenek el - mert mint ahogy a párom mondta, nem szeretné, ha elítélnének azért, mert az életben nem volt szerencsém. Megismert, elfogadott, és jobban készült a költözésre az anyukája, mint mi magunk. A párom pár napja elmondta a két fiamat is, és kezdődnek a bajok. Amit én, mint anya megértek, fél az anyukája, mi van, ha elhagyom, ha a két fiam a páromra akaszkodik egy idő után. Próbálta neki a párom megmagyarázni, amit én mondtam neki: a fiam 18 és munkába áll, dolgozik, és építi a kis életét. A kisebbik fiam gimnáziumba indul, de keveset lenne itthon és én nem engedném meg, hogy bármi is történjen ott a fiaim miatt, de nem is forditok hátat nekik. Az anyukája végül is a fiára bízta a döntést, de mivel egy házban lennénk, nem szeretné, ha viszályok lennének. Gondolkoztam, és úgy döntöttem, nekem kell leülni az anyukával és elmesélni mindent, amit érzek, higgadtan, és persze csakis az igazat, és a bocsánatkérés sem marad el. Szeretném kérdezni, helyes a döntésem, vagy mi az, amivel megszerezhetném az anyukája bizalmát?  A párommal nagyon szeretjük egymást. És úgy érezzük, hogy a szívünk szakad meg. Kicsit tehetetlenek is vagyunk.

Kedves Hölgyem!

Azt gondolom, hogy valóban ez a legtöbb, amit tehet. Sokszor az őszinteség helyett választott ferdítések, dolgok el nem mondása nagyobb bajt okoz, mint ha a legelején őszinték lettünk volna. A párja nem akarta elmondani a két nagyfiút, mert vélt vagy valós félelmei voltak. Ha a párja anyukájának a helyében lennék, lehet, hogy nem is a két fiú jelenléte lenne a zavaró, hanem, hogy arról nem szóltak nekem. A legjobb út, ha őszintén, mindhárom fél kimondja a félelmeit, azt, hogy mi zavarja. Ilyenkor gyakran derül ki, hogy ezek a félelmek alaptalanok voltak, és egy sokkal nyugodtabb élet köszönt be. A múltjában átélt fájdalmakért pedig senki sem hibáztathatja Önt, hanem inkább tisztelet jár, amiért ilyen nehéz körülmények között is három gyermeket nevel.

Minden anya a legjobbat szeretné a gyerekeinek, ez alól a párja anyukája sem kivétel. Ha a fiát boldognak látja, és tudja, hogy nincs mitől féltenie, neki is érdeke lesz békében élni Önökkel.

Szorítok, hogy jól sikerüljön a beszélgetés.

Üdvözlettel,

Kovács Réka