A párom elvált, van két pici gyereke. A válási papírok szerint a gyerekláthatás az új párkapcsolatra is vonatkozik, viszont az exfeleség gyűlöl (pedig nem ismer, csak egyszer találkoztunk és bemutatkoztunk),  ezért nem engedi, hogy lássam a gyerekeket. Mivel még nincsenek 3 évesek, a párom nem hozhatja el otthonról, hanem visszajár, kora délután átmegy és késő estig haza sem jön. Mi nyáron összeköltöztünk, s teljesen kikészít ez a helyzet, mert ott tartunk, hogy csak aludni jár haza. Nem akarom, hogy a gyerekek hiányt szenvedjenek, de rám már semmi energiája és ideje nem marad, s az is frusztrál, hogy nem mesél, mi történt ez idő alatt, mi van a gyerekekkel. Nekem fontos a család, és tudom, hogy "csomagban" érkezik az elvált partner, s én a gyerekeivel is szeretnék megismerkedni, de annyira fél az exnejétől, hogy mindent megtesz, s engem inkább letagad, csak vele ne kerüljön konfliktusba. A volt feleségnek is van új kapcsolata, s az új pár találkozhat a gyerekekkel, viszont az én páromnak engedélyeztetnie kell mindent. Persze az ex mindent megtehet, s azzal az indokkal tiltja tőlem a gyerekeket, hogy apuka nehogy kéthavonta új nőt mutasson be, holott mi már együtt élünk, ő viszont a válás után 5 nappal már együtt nyaralt az új partnerrel és a gyerekekkel, anélkül, hogy megbeszélte volna.
Egyszerűen nem tudom, mit kezdjek ezzel a helyzettel. Munka után az estéket együtt szeretném tölteni és közösen építeni az életünket, de jelenleg én teljesen kimaradok az ő életéből, csak az együtt alvás marad, semmilyen más minőségi idő. Úgy érzem, hogy az ő boldogságához csak annyi kell, hogy a gyerekeivel találkozhasson, a
munkáját végezhesse, de belőlem elég csak az együtt alvás, főzzek, mossak, takarítsak, s még az élményekből is kimaradok. Nem szeretném, ha megszokná ezt a helyzetet, mert azt hiszi, ez így normális, de mit csinálhatnék? Bármilyen tanácsot szívesen fogadok.

Kedves LL!

Nagyon bonyolult a helyzet, amit leír. Önmagában a mozaik-családok élete nagyon komplex, hiszen számos olyan érzést mozdít be, ami tele van indulattal, fájdalommal, csalódással. Úgy kell az új családot felépíteni, hogy a múltat soha nem tudom lezárni, hiszen a gyerekek révén örök marad a kapcsolat. Azt hiszem, nagyon kevés család éli meg a hasonló helyzeteket fájdalom és lemondás nélkül.

Az Ön által leírt helyzet viszont felvet számos kérdést. Jól értem, hogy a párja minden délutánját a volt családjával tölti, miközben a volt feleség nem tud az Ön létezéséről? Mindezt azért, mert fél a volt feleségétől? Jól értem, hogy a párja úgy tölti a délutánjait a volt családjával, hogy közben a volt feleségnek párkapcsolata van? Ha a kérdésekre igen a válasz, érdemes lehet az Ön helyzetét megvizsgálnia. Tulajdonképpen ki Ön ebben a helyzetben? Ki Ön ahhoz képest, aki szeretne lenni? Megelégszik azzal, ami most Önnek jár?

Tanácsot nem tudok adni, hogy ilyen helyzetben mit kell tenni, de azt javaslom, gondolja át, hogy most mit jelent ez a kapcsolat, és ez elég-e Önnek. Amennyiben nem, javaslom, beszéljen a párjával. Mondja el neki, hogyan érzi magát a kapcsolatban. Bízzunk benne, hogy fontosak számra az Ön érzései, és ki fognak tudni találni egy mindkettejük számára elfogadható megoldást. Ezek lehetnek akár praktikus dolgok is: egy héten háromszor megy át, két délutánt pedig együtt töltenek. Ugyanígy a hétvégéket is fel lehet osztani. Nem akarok a praktikusság szintjén maradni, mert a megoldás kulcsa az lesz, hogy meg tudják-e közösen határozni, hogy ki mit vár a kapcsolattól, és ki mit tud belerakni. Persze ehhez a párja együttműködése is szükséges.

Üdvözlettel,

Kovács Réka