Négy fiam van, 15, 13, 10 és 7 évesek. A legkisebbel kapcsolatban fordulok Önökhöz.
Szélsőséges viselkedést tapasztalok nála. Egyrészt hetvenkedik és ellenkezik a kérésekre - pl. fogmosás és társai - (kifejezetten vagány hanglejtéssel hadonászik előttünk, "Kit érdekel?" és hasonlók), ugyanakkor, ha megemelem a hangom, megnémul és teszi, amit kértem. Az asztalnál ülve kifejezetten zavarja, hogy a többi testvére társalog, vagy éppen az édesapja valami matematikai problémát beszél meg a legnagyobbal (sokat és lelkesen versenyez ez a gyerekünk), és
szándékosan zajt kelt, beleszól. Ha nem friss - értsd, meleg, aznap sütött - a kenyér, nem akar enni belőle, inkább elmenne az asztaltól (aztán persze éhes és nyűgös).
A legnagyobb bátyja kifejezetten barátságos és türelmes vele; a második előszeretettel froclizza, ugyanakkor szó nélkül segít neki, ha rászorul (pl. kenyeret vág), a harmadik többnyire kedves vele, bár hajlamos kifigurázni, ha nem pontosan fogalmaz, koránál fogja "butaságot" mond. Őrá különösen féltékeny, mert ovis korától van egy kis barátja, akivel megmaradt a jó viszony (és akinél egyébként többször is aludt ő is a bátyjával, tehát nincs kizárva ebből a kapcsolatból - csak nem
főszereplő). Én itthon vagyok, a délutáni udvari játék után hazahozom. Szeret iskolába menni, dicsérik, igyekvő; a leckét is szépen megírja itthon, ezt is elismerjük. Van közös rituálénk, az ágyban birkózom vele, édesapja szintén. Olvasunk is neki. Mindennap levegőzünk, ügyes, jó mozgású, ezt is dicsérjük. Heti egyszer apukája viszi el úszni, a kérésére én szoktam szolfézst "gyakorolni" vele (tíz hang lediktálása kézjegyekkel kísérve), bár általában nehezményezi, hogy nem akkor
megyek azonnal, mikor kéri.
Értem én, hogy figyelemre vágyik, amit nehéz megszereznie negyedikként. Mindhárom bátyja okos, tehetséges, és ők is igénylik a szülői figyelmet, amit az érdekes felvetéseikkel is meg tudnak szerezni (természettudományok, zene). Neki, a negyediknek meg marad a "rendetlenkedés", a makacskodás. Kicsi korában is nagyon dacos volt; az oviban sokáig kifejezetten szorongott (most is fogdossa a fütyijét néha teljesítményhelyzetben), beszédértési problémáit a logopédussal közösen oldottuk meg a 6. életévében (akkor merült föl ennek a lehetősége). Úgy látjuk, ő is jó képességű kisfiú, de nekünk is nehéz így kapcsolódni hozzá. Úgy érezzük, sosem vagyunk elég neki, méregeti magát a többi testvérhez. Nem szeretném, ha a kisfiam beleszorulna a "lázadó, renitens" szerepkörbe itthon, és különösen nem, ha ezt kiterjesztené az iskolára.
Mit tudnánk tenni, hogy úgy érezze, elég figyelem jut neki, őt is elfogadjuk, értékeljük? Nyilván mi, szülők is szeretnénk jól érezni magunkat a családban, nem a gyermeki igények kiszolgálóivá válni. Valami egyensúlyt kellene találni anélkül, hogy patikamérlegen mérnénk az egyes gyerekekre szánt időt, figyelmet (egy boszorka van, de nem három fia van...).
Megrendelem
