Együtt élünk a párommal, aki középső gyermek. A 3 fiú közül ő volt a legproblémásabb. A hab a tortán, hogy az anyósom egyben a főnököm is. Többnyire jól kijövünk, de én már nagyon nehezen viselem ezt az egész helyzetet. Szinte minden egyes nap odahívja a páromat magához, aki előbb végez a munkában, mint én (mert én szinte a fél életemet ott töltöm). Mindig valamilyen mondvacsinált dolgot talál ki, amiért segítségre van szüksége, mivel tudja, hogy amíg segítségként állítja be, a párom nem fog neki nemet mondani rá. Persze kérdezheti,  miért zavar ez engem, amikor én úgyis éppen a munkahelyemen vagyok, de már nem bírom elviselni az állandó szervezkedését. A legkisebb felnőtt fia még otthon él, de tőle sosem kér segítséget. Ha ő otthon is van, akkor is az én páromat hívja, hogy menjen át (pl. egy e-mailt megírni). Iszonyatosan unom már ezt a helyzetet és a párommal sem tudom megbeszélni, mert mivel elég sok segítséget kapunk a szüleitől, így ő megmondta, ha ők szorulnak segítségre, sosem mond nemet.  Amivel nem is lenne gond, ha valóban segítségre szorulna az anyukája. Kezdem azt érezni, hogy szándékosan csinálja, hátha össze tud minket ugrasztani, ezért szándékosan annyira nem is pedzegetem a páromnak.
Szeretném tudni, létezik-e erre bármilyen humánus megoldás?

Kedves Creamean!

Kérdésére válaszolva: igen, létezik humánus megoldás.

A humánus szó szerinti értelmében, vagyis emberi, emberek közötti megoldásról beszélünk, ami nem más, mint leülni a párjával, és elmondani azt, ami Önt bántja. Mindezt énközlések formájában, vagyis úgy megfogalmazva, mint „Engem az zavar, hogy”, „Számomra fájó, hogy”, „Azt szeretném, ha”.

A mondanivaló lényeges mozzanata, hogy elmondja, szereti és tiszteli, ugyanakkor azt szeretné, ha tudna kettejükre koncentrálni, több időt tölteni együtt.

Véleményem szerint mind a szülőnek, mind a gyereknek fel kell ismernie, és el kell fogadni, hogy a segítség szép és nemes tett, ám ha valódi szeretetből fakad, akkor feltétel nélküli, nem követelődző. A segítő nem kötelezettséget ad.

Mindez főleg fontos, ha a gyermek már felnőtt, és szeretne saját életet, harmonikus párkapcsolatot. Hangsúlyozom: ha szeretne. Amennyiben számára fontosabb az, hogy az alárendelt gyermek szerepét játssza, azzal egy időben nem tud egészséges felnőtt lenni, aki nem alárendelt, hanem egyenrangú felekből álló kapcsolatban kíván élni.

Hogy mi az „anyósjelölt” szándéka, azt egyelőre hagyjuk. Ezt első körben Önöknek, négyszemközt kell rendezni. Ha úgy érzi, elakadtak, és szeretnének külső segítséget kérni, forduljanak bizalommal egy párterapeutához.

Üdvözlettel:
Herceg Attila