Úgy érzem teljesen összezavarodtam. Lehet, hogy némi hangulatingadozás is társul hozzá, de nem tudom pontosan, minek lehet ezt nevezni. Próbálom rövidre fogni. Körülbelül fél éve kezdődött az egész. Egyik napról a másikra azt vettem észre magamon, hogy teljesen elment a kedvem mindentől és motiválatlan vagyok. Hanyagoltam a tanulást, hanyagoltam a családom, a barátaim, a háziállataim, a hobbijaim, stb, valamint bármire kell gondolnom, csak a negatív jön elő belőlem. Olyan, mintha egy hatalmas üresség lenne bennem, a fejemben talán. Túl sok hiányosságot érzek, olyat például, hogy nem tudok eleget az adott nyelven, amit beszélek, ezért tanulni akarok, de nem tudom, hogy kezdjem el, és amint nekiállnék, már el is megy a kedvem tőle. Vagy, hogy nem vagyok elég jó a zenében, mert nem tudok énekelni, és rengeteg dolog hiányzik a zeneelméletből, amit még tudnom kéne, ezért inkább nem is csinálom. Nagyon érzékeny típus vagyok, bármin képes vagyok sírni, a legapróbb rossz szó miatt is. Nem tudom, mi az, amit elkövetek nap mint nap, de mindig rám szólnak a szüleim valamiért. Mostanában már ezért sincs kedvem semmit csinálni, mert úgyis tudom, hogy rossz lesz, és le fognak szidni érte. Próbáltam velük erről beszélni, de nem vesznek komolyan. Vagy ha a továbbtanulásról van szó, az én ötleteimben mindig van kifogásolnivalójuk, és sosem tetszik nekik az, amit szeretnék csinálni. Vagy az a válasz rá, hogy nincs elég tehetségem hozzá, vagy csak egyszerűen nem fogok megélni abból, amit szeretnék csinálni. Egyszerűen elvesztem. Nagyon ritkán mosolygok és nem sok örömöm van a hétköznapokban sem. Nem élvezem azt, amit csinálok, nem élvezek zenélni, rajzolni, olvasni, tanulni, egyebek. Mindent kényszerrel teszek. Mostanában nagyon keveset eszem és abszolút nem is vagyok éhes. Sokszor ok nélkül
tör rám a rosszkedv és a sírógörcs. Sokszor gondolok az iskolára is, hogy mennyire szerettem volna abba az iskolába menni, ahol most tanulok, és most már egyáltalán nem szeretek oda járni, de muszáj, mert ezt választottam és meg kell csinálnom, csak sokat botladozom még. Egy időben elkezdtem edzeni, mert nem vagyok magammal megelégedve, de már ahhoz sincs erőm. Remélem valahogy lehet ezen segíteni, kinőhetem esetleg, vagy valami speciális dolog szükséges ehhez? Teljesen tanácstalan vagyok.

Kedves Anonymus!

Úgy tűnik, hogy szép lassan mindentől elment a kedve, amit szeretett, és egyre kevésbé hisz magában. Üresnek, kedvetlennek érzi magát, nem elég jó abban, amit csinál.

Úgy tűnik, hogy nem beteg, csak belefáradt abba, hogy a szülei nem hisznek Önben, nem támogatják, nem erősítik az önbizalmát. A szülői szeretet, bizalom, támogatás a legfontosabb a gyerekek életében, és sokáig fontos marad. Mivel szülei nem bíznak a képességeiben, céljainak értelmében, így egyre inkább a „rossz” érzése kerekedik felül, és mivel a döntéseit, cselekedeteit a szülei rossznak minősítik, saját maga sem bízik magában.

A serdülőkor végén, a fiatal felnőttkor elején már nemcsak a szülők véleménye számít, bár hatása mindig erős marad. Fontos a kortársak, kollégák, iskolatársak és a tanárok véleménye is. Levelében semmit sem ír arról, hogy milyennek látják mások. Talán figyelembe se veszi, amit mondanak, jeleznek. Rengeteg dologgal foglalkozik, ezekben korábban örömöt talált, de mivel nincs közük a szülei által „értelmesnek tartott célhoz”, lassan elmegy a kedve mindezektől. A szülein kívül ki a legfontosabb Önnek? Ki az, akinek számít a véleménye? Figyeljen őrá! Étvágytalansága, sírós pillanatai is azt jelzik, hogy a sok rossz visszajelzés miatt letört, rosszkedvű, nem talál örömet semmiben. Javaslom, hogy keressen a környezetében valakit, aki pozitívan látja Önt,  egy rokont, barátot vagy tanárt, és beszélje meg vele érzéseit.

Ezt nem lehet kinőni, de lehet rajta változtatni! Keresse olyan emberek társaságát, akik hisznek Önben, és hallgassa meg véleményüket. Ön sokszínű, tehetséges ember, céljait a szülei nem értik, félnek tőle, nem tartják biztonságos megélhetési forrásnak. Valószínűleg féltik, és nem tudják követni, mert kézzelfoghatóbb célokban látják a biztonságát. Sajnos előfordul, hogy a szülők nem úgy szeretik a gyereküket, ahogy a gyereknek a legjobb lenne. Arra valók a barátok, társak, tanárok, hogy segítsenek megtalálni a helyes irányt, ha szülei erre nem képesek.

Ha meghallgatott néhány embert, és ettől sem bízik jobban magában, akkor lehet, hogy egy rövid terápiára is szüksége lesz, sok esetben az iskola pszichológusa is segíthet, ha van ilyen.

üdvözlettel

bárdos kata