25 éves nő vagyok, a 10 évvel idősebb párom váratlan hirtelenséggel lépett ki kapcsolatunkból. Kezdetkor a megszerzésemért minden követ megmozgatott, kitartóan kereste a társaságomat, pedig akkoriban még ezt nem viszonoztam túlzottan. Elriasztott minden, amit magáról mesélt: hogy képtelen kifejezni az érzelmeit, nem mondja ki, ha szeret valakit, nem érez empátiát, sok és rövid kapcsolata volt, egyetlen nővel sem tudta magát elképzelni eddig hosszú távon. Egyetlen kapcsolata tartott pár éven át, az is egy a házasságra irányuló ultimátummal végződött, amit elutasított, inkább kiugrott a kapcsolatból. Szerinte ígérni senkinek semmit sem szabad, és egy kapcsolatban akkor nincs megcsalás, ha "neki otthon jobb van", ha otthon minden rendben van, de törekedni kell a hűségre persze. Mai napig heti rendszerességgel szórakozni jár az éjszakába. Mindezek ellenére azt gondoltam, esélyt adok az egésznek, mert értem sokat tett, úgy éreztem, most ezt igazán akarja ő is, nem úgy, mint eddigi élete során. Soha nem veszekedtünk,  jól kijöttünk.Figyeltem rá, hogy véletlenül se helyezzem nyomás alá a kapcsolati előrelépéseket illetően, akarja azokat magától. Jókat beszélgettünk, egyezett a humorunk, a bajban mellettem állt, jól és konfliktusmentesen teltek a napjaink együtt. Mivel épp felújította a lakását, egy ideig albérletben élt, de jóformán mindennap együtt voltunk. Teljesen magától, szinte a kapcsolat legelejétől kezdve kifejezte, hogy együtt szeretne élni, költözzünk össze nála. Családjának is bemutatott, és sokszor (másokról beszélve is) fel-feljött a gyerek téma. Úgy tűnt, mindenben egyezünk, sínen van minden - annak ellenére, hogy mindent, amit az elején magáról mondott, igaznak láttam. Egy közeli rokonának épp megszületett a babája, akihez azonban be sem ment meglátogatni, megfázásra, asztmájára hivatkozva. Mindig is mondta, hogy ő nem tud bánni a gyerekekkel, nem foglalkozik velük családon belül sem. Eluralkodott rajta valami az utóbbi hetekben.

A költözés mindeközben pár napnyira volt már csak, amikor váratlanul közölte, hogy menjek el, legyen vége, mert ő nem bírja az elköteleződést, azt érzi, nem akarja. Nem is őrülten szerelmes, de azért szeret, ám a valódi indoknak azt tartja, hogy nem vágyik elköteleződésre, pedig tudja, hogy ennyi idősen nem így kéne lennie, így ne magamat hibáztassam. Mint a kámfor, tűnt el az életemből, és tüntetett el ő is engem a sajátjából. Értetlenül állok a dolog előtt, nem tudom, hogyan dobhatta el ezt, ami jól működött, saját
bevallása szerint is. Sokszor azt gondolom, vannak gondjai, ám ő irtózik a gondolattól, hogy egy szakember őt analizálgassa. Pörgetem a fejemben a lehetséges indokokat, de úgy érzem, jól jönne valaki, aki szakemberként kívülről is lefesti nekem, vajon mi zajlik le ilyenkor egy igencsak tanult, értelmes 35 éves férfiban.

Kedves Hölgyem!

Egy fájó szakítás után természetes, hogy mindent megteszünk annak érdekében, hogy megértsük, mi történt. Most talán Önt elsősorban az érdekli, mi történt a párjában, miközben sokkal fontosabb kérdés, hogy Önben mi történt. Leírása alapján egy olyan kapcsolat volt ez, ahol az Ön tudása a párjáról és a vágyai nem mozogtak együtt. Tudta róla, látta rajta, hogy nem vállalja az elköteleződést, mégis vágyott rá.  Így tehát nem tudok a kérdésére válaszolni, mert úgy érzem, nem jó a kérdés. Ön leír minden lényegeset erről a férfiról, amit úgy tűnik, a férfi el is mondott Önnek. Így tehát az a meglepő, hogy váratlanul érte a szakítás. Ehhez nem tudok többet hozzátenni, illetve nehéz találgatni egy jelen nem levő fél érzéseivel, vágyaival, motivációival kapcsolatban.

Viszont sokkal fontosabbak most az Ön érzései. Csak Ön tud arra a kérdésre válaszolni, hogy mi volt vonzó ebben a kapcsolatban. Nyíltan vállalta a párja, hogy nem fog elköteleződni. Önnek mégis egy ilyen férfi kellett. Mindemellett fontos, hogy a szakítás utáni közvetlen időszak nem alkalmas a vágyaink, kötődésünk megértésére, hiszen ilyenkor nagyon komoly gyászmunka kezdődik azzal a nehezítéssel, hogy a másik létezik, él tovább. Sokáig nehéz lezárni pont ezért egy kapcsolatot, mert él a remény, hogy van visszaút. Tehát egyben gyászolunk és egyben reménykedünk. Miután elmúlt a gyász, érdemes lehet a fenti szempontokat átgondolnia. 

Sok erőt kívánok Önnek!

Kovács Réka