Kedves pszichológus szakértők!
Szeretném megosztani az élethelyzetünket Önökkel, annak reményében, hogy az Önök véleménye segítségével jó irányba haladjanak a dolgaink. A negyvenes éveink elején levő házaspár vagyunk. Amíg a gyerekek nem születtek meg, addig problémamentes életet éltünk a férjemmel. Sokat kirándultunk, a családdal összejártunk, volt pár barátunk is, akikkel néha összejöttünk, boldogan éltünk. Aztán megszületett a lányunk, majd a kisfiunk is (most 8 és 6 évesek). A nagyszülők már addigra nem éltek, illetve az én anyukám élt egy darabig, de pár éve ő is meghalt. Amikor gyesen voltam, fel kellett nőnöm a feladathoz, hogy mit is jelent gyerekeket nevelni. Segítségünk egyáltalán nem volt, voltak nehézségek, de végül is boldogultam. Anyukám halálával a testvéreimhez fűződő viszony tovább gyengült. Amikor a fiam kb. 2 éves lett, szembetűnt furcsa viselkedése. Elkezdtünk szakemberekhez járni, lassan körvonalazódott, hogy autista, meg is kaptuk a diagnózist. Közben újra munkába álltam, a gyerekek sokat betegeskedtek, segítségünk nem volt. A fiamat teljes erőbedobással vittem fejlesztésekre, a vele kapcsolatos problémákat a férjemmel tudtam megbeszélni. Közben a lányomat is elvittük vizsgálatra, mert nem voltak barátai 5 évesen és legnagyobb meglepetésünkre azonnal megkapta az autizmus diagnózist. Akkoriban vele is nehéz volt, nagyon goromba volt velünk a rugalmatlanságából adódó nehézségei miatt, most már ez a rész sokat javult. A lányomat különösen elutasítja a férjem családja, gúnyosan beszélnek vele, mert nem bírják elviselni, ahogy viselkedik. A férjem családjával sokat próbáltam beszélni erről, de az a véleményük, és ezt a fejünkhöz is vágják, hogy mi neveltük olyanná a gyerekeket, amilyenek. Ha megyünk hozzájuk, soha nincs egy jó szavuk a gyerekekhez, ez nagyon rosszulesik. Állandóan rájuk szólnak, hogy mit nem csinálhatnak. Így magunkra maradtunk a férjemmel, a problémáinkkal, hogy nem számíthatunk senkire, csak magunkra. Hétközben a mókuskerék, hétvégén az alap háztartási dolgok, és ha sikerül, közös kimozdulás együtt. A fiammal nehéz, hamar dühbe gurul, öntörvényű, nagyon sok időt és energiát köt le tőlünk, ami egyre fogyóban van. Nehezen foglalja el magát a szabadidejében, unalmában tönkretesz dolgokat. Sajnos már nem marad otthon energiám fejlesztésére, pedig tanítgatnom kéne. Szeretettel bánunk vele is, de amikor rossz napja van, leszívja az erőnket és a túlélésre játszunk. Nagyon rossz érzés, hogy gyakran nem feltöltődés a vele való együttlét és tönkremegy a szabadidőnk is. A programlehetőségek beszűkültek és kilátás sincs ennek javulására. A fiam furán viselkedik nyilvánosan, nagy tömeg, zaj eleve kizárt, a túl nagy tereken egyszerűen eltűnik. Ismeretlen helyen nem merem elengedni a kezét. A speciális oviban, ahova jár, nem kapja meg a személyre szabott aut. spec. fejlesztéseket, nekem kéne munkaidőben vinnem fejlesztésre. A lányommal most nincs több probléma, mint egy átlag gyerkőccel, nagyon értelmes kislány, azt is elfogadtam, hogy az érzelmeit nem fejezi ki irányunkban. A férjem próbál segíteni, de ő egy kényelmes ember, a maga módján megy is neki, de úgy érzem, sokszor rám hárul az egész (háztartás, a gyerekek nevelése, a fiam nehézségein való segítség, utánajárás iskolának, óvodának). Többször próbáltam ezt vele megbeszélni, próbál is a maga módján segíteni, de több nem telik tőle, ezt el kell fogadnom. A férjem egy nagyon mély érzésű és türelmes ember, nagyon szeret minket, de sok ez a teher a kapcsolatunknak, már a gyerekek életének terelgetésének meghallgatása is néha nehezére esik. Amolyan magában vívódó típus. Mostanában a fiunk dühkitörései miatt kevesebb a türelme, szembesül egyre többször, hogy ő, aki egy gondtalan életet élt mindig, a fiunk problémája miatt egy beszűkült életet kell éljen, hogy a dühkitörések megkeserítik az életünket és ez hosszú távon így lesz, és ki tudja, javul-e majd a helyzet, mi lesz a fiunkkal, a családunkkal? Volt már családon kívüli segítőnk, akire rá lehetett pár órát bízni a gyerekeket, de ők lassan mindig lemorzsolódnak, most van egy újabb, akit szeretnénk bevonni. És keressük a hasonló cipőben járók társaságát, másokkal gyakran már nem is érezzük jól magunkat. Egy héten egyszer el tudok menni jógázni, most már ez az én egyetlen mentsváram, feltöltődöm tőle. Soha nem volt sok barátom, az a néhány térben messzire került, így nincs kivel megbeszélnem a dolgokat, ez nagyon hiányzik. És ha én kimenőt is kérek, akkor minden a férjem nyakába kerül, ő pedig ezt nehezen viseli érthető módon. Az a kérdésem, hogy merre tovább? Válaszukat várva köszönettel: Zsófi
Megrendelem
