A párommal három éve vagyunk együtt, mondhatni békésen, nyugodtan, szeretetteljesen élünk egymás mellett. Vannak közös céljaink, ha nem is a családalapítás, hanem először a közös fészek megteremtése. Értékrend, érdeklődés, szexuális élet harmóniában. A párom
rengeteget dolgozik, és mondhatni elég perfekcionista, kötelességtudó ember, aki a problémáit inkább elfojtja, mint hogy azt kiadja magából. Vele szemben én meglehetősen szétszórt vagyok, de mindig próbálok a kedvében járni, észrevettem magamon, hogy már egyfolytában neki akarok kedvezni, hogy ne legyen semmiféle beszólás. Azonban ha kicsit kicsúszok ebből, egyből beüt a katasztrófa; nem töröltem le a gáztűzhelyet, nem vittem le az aznapi szemetet, kint hagytam a ruháimat a kanapén stb. Tudom, milyen kicsinyes és apró problémák ezek, de én már kezdek belefáradni! A minap ágyhoz kötött beteg lettem, rettenetesen begyulladt a fülem, teljesen legyengített. De azért főztem egy kis ebédet, aztán lefeküdtem pihenni. Majd mikor látta, hogy nem takarítottam el magam után, elkezdett bosszankodni. Én felszívtam magam, betegen, legyengülten mindent rendbe tettem, kitakarítottam az egész lakást, hogy neki jó legyen, elkezdtem vele ordibálni, hogy most mért nem megértőbb egy kicsit, majd hazautaztam a szüleimhez inkább lábadozni. Rengeteget dolgozik, én pedig sajnálom őt, próbálok a kedvére tenni, de nem tudok mindig és mindig mindenre odafigyelni, hogy neki jó legyen. Ezt én már egyre nehezebben viselem. Gonosz vagyok?

Kedves Anna!

Úgy gondolom, abba fáradhat bele leginkább, hogy próbál benne maradni a szerepében, hiszen ez valóban nagy erőfeszítést igényel. Mi is ez a szerep valójában? Levelét olvasva úgy tűnik, hogy hajlamos a férjét önmaga elé helyezni. Olvassa vissza a sorokat! Először a férje erényeit sorolja fel, mindössze azt felróva neki, hogy a problémáit elfojtja. Hogy nyilatkozik önmagáról? Egészen másként. Vártam a pozitívumokat, de sajnos nem olvastam ilyeneket. Mi több, éles különbséget rajzol kettejük közé: a férjét perfekcionistaként, önmagát pedig szétszórtként jellemzi. Elég éles kontraszt, nem gondolja?

Ezzel el is érkeztünk a szerepének alapkövéhez: felnézni a másikra, és (ki)szolgálni őt. Hiszen ő jó ember, következésképpen Önnek kell hozzá igazodnia. Sajnos ez egyáltalán nem így működik. Fontos tudnia, hogy ezt a szerepet nem a férje osztotta Önre, hanem közös megállapodás eredménye. Mindketten elfogadták azt, hogy saját maguknak mi jár. A férjének az elismerés, a megbecsülés, Önnek pedig… ami marad. Hozzáteszem, az elismerésért és a megbecsülésért illik megdolgozni, ezt pedig nem lehet „távmunkaként” elintézni. Ha valaki sokat és eredményesen dolgozik, akkor elismerésének legfőbb színtere a munkahelye. Természetesen odahaza is érheti ezért elismerés, de az nem merülhet ki ebből. Az otthoni megbecsülésért otthon kell tenni. Társként, férjként, apaként. A szakmai erények pedig ennek legkisebb építőköveit jelentik.

Vajon miért igényel különös erőfeszítést az, hogy „ki ne csússzon” a szerepéből? A válasz rendkívül egyszerű: azért, mert nem ez a természetes. Az Ön személyisége, az Ön valódi szerepe nem erről szól. Nem az alárendeltségről, nem a szolgaságról. Mindez azonban távolról sem gonoszság. A gonoszság mögött ártó szándék áll. Ön azonban egyetlen embernek árt: önmagának.

Az életben egyetlen szerződés sem marad megváltoztathatatlan. Tudnunk kell alkalmazkodni. Ha úgy érezzük, mindaz, amit eddig tettünk, már nem szolgál minket, a házasságunkat, az életünket, képesnek kell lenni arra, hogy a szerződéseket újratárgyaljuk, és oly módon módosítsuk, hogy azt mindannyian elfogadhatónak tartsuk. A négy fal között erre szolgálnak a beszélgetések. Azok a beszélgetések, amikor megosztjuk egymással, nekünk mi nem jó – ezt azonban nem a másik hibáztatásával közöljük. Tényekről beszélgetünk. Érzésekről.

„Úgy érzem, nekem nagy fájdalmat okoz az, hogy…” A saját szemszögemből beszélek, mindarról, ami belőlem áramlik kifelé. „Szeretném, ha erre megoldást találnánk.” Ha ez az otthoni keretek között rögösen megy, érdemes felkeresni párterapeutát, aki segít a közös szerződések megvitatásában, és a konstruktív változtatások elérésében.

Üdvözlettel:

Herceg Attila