16 éves koromban megismertem egy nagyszerű srácot, évekig jártunk együtt, már a gimi alatt összeköltöztünk, nagyon jól éreztük magunkat együtt. Szakítottunk pár hülyeség miatt, ami az én fejemben létezett (édesanyám által felépített értékrend) gondolat miatt. Pár év különlét után újra összejöttünk, minden olyan volt, mint ahol abbahagytuk. Mintha a kettő közötti eltelt évek nem léteztek volna, csak mi ketten, abban a pillanatban. Benne a jelenben. A köztes időben folyamatosan, minden egyes áldott nap rá gondoltam.
Elköltöztünk együtt külföldre, éltük az életünket, számomra nehéz volt a beilleszkedés, sokszor túl sok gondnak éreztem magamat, habár ő ezt soha nem éreztette velem. Egyszer csak, három év után elkezdett a fejemben motoszkálni a gondolat, ami miatt már korábban is szakítottam vele, és annyira nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy haza akartam költözni, de ő nem. Meg akarta kérni a kezemet, és úgy döntött, jön velem, még ha nem feltétlen is akarja ezt. Hazaköltöztem, szakítottam vele, ő maradt kint, én éltem itthon a választott életemet. Jöttek újabb hapsik, elvoltunk, de mindig őt kerestem, mindenkiben. Azóta kikötöttem már 4 éve egy srác mellett, akit szeretek, de még mindig a srácra gondolok, mindennap, már 13éve!! Olvasgatok a dolog után, hogy mi lehet velem, de nem találok megoldást. Elszomorít, mert félek, hogy leélem az életem egy olyan partner mellett, akinél van, akit jobban szeretek, tisztelek. Még leírni is félek ezt.

Amit tudni kell rólam, hogy a családi hátterem katasztrófa, nem tanultam meg az emberi kapcsolatokat sem, kapargatom a tisztelet, becsület, stb. fogalmak igazi jelentéseit. Önző, akaratos, saját érdekeit szem előtt tartó nő voltam. A jelenlegi párom egy tanító elhivatottságú ember. Sokat tanulok tőle, de azért ezt nem kérdezhetem meg tőle. Amikor a sráccal szakítottam, azt éreztem, mintha ő nem számítana annyira, mintha nem lenne annyira fontos, mint amennyire annak gondoltam. Aztán évek óta ettől szenvedek. Most a
páromnál nem érzem szintén, hogy annyira szeretném... Lehet, hogy arról van szó, hogy nem becsülöm meg az embereket magam körül, belértve őket is? Akkor viszont ha most szakítanék a jelenlegi sráccal, lehet, hogy azt is megbánnám? Ön mit gondol? Mi a baj velem?

Kedves Kérdező!

A legnagyobb baj az, hogy nem zárta le első kapcsolatát. Szakított valakivel, aki szerette, olyan értékek miatt, amiket nem is érzett igazán sajátjának. A szülei által képviselt családmodell akkor is erősen hat Önre, ha nem ért egyet vele, nem azonosul vele. A nehéz élethelyzetekben azok a megoldásmódok jutnak először eszébe, amiket otthon látott. Azért is olyan nehéz megszabadulni ezektől a berögződött megoldásmódoktól, mert nagyon mélyen gyökereznek, nagyon fiatal korától ezeket látta. Látta ugyan azt is, hogy vezetnek ezek a megoldásmódok békétlenséghez, veszekedéshez, mégis erősen hatnak. Ideje lenne egy leltárkészítésnek. Mi fontos abból, amit otthonról hozott, mi az, amit mindenképpen másképp szeretne? Mi a helyzet azokkal az értékekkel, amelyek miatt szakított? Lehetséges, hogy nem voltak nagyon fontos dolgok, de hosszú távon zavarták volna, mint ahogy zavarták is a kapcsolatuk utolsó szakaszában.

Sajnos nem tekerhetjük vissza az időt, hogy megnézzük, mi lett volna ha… Nehéz megtalálni azt, aki mindenben tökéletes – hiszen mi magunk sem vagyunk azok. Minden találkozás egy újabb lehetőség, hogy valami jobbat csináljunk a kapcsolatunkból, mint a korábbiak. Ha a múlton rágódunk, akkor elszalasztunk valamit az „itt és most”-ból,  esetleg éppen azt a lehetőséget, hogy jobb legyen minden eddiginél.

A leltár mindig személyes, ebben párja nem segíthet. Ha tovább akar lépni, akkor nem lehet megúszni. Ha úgy érzi, hogy egyedül nem jut a végére, akkor keressen segítséget. Pszichológust a MIPSZI oldalain is találhat.

üdvözlettel

bárdos kata