Van egy párom, akivel van egy egyéves csodaszép kisfiunk. Viszont a terhességem óta megváltozott, de az utóbbi pár hétben egyszerűen csak nem értek semmit! Nem akarta a babát, én szerettem volna és a családom is! Terhességi depresszióm volt, a lelki támasza hiánya miatt, de ezt kezeltettem szakemberrel! Azóta nálam minden rendben!
A párom a munkahelyével kapcsolatos paranoiával kezdte (állandóan fenyegetve érzi magát és a pozicióját, alkalmazottként dolgozik. Nem eszik egész nap semmit, mert annyi a munka, állandóan fáj a gyomra, a veséje), majd az én viszonyomat kérdőjelezte meg állandóan az anyjával, aztán más családtagjaival kapcsolatban. Összevesztem párszor az anyjával, de ő soha nem állt ki mellettem, amit megjegyeztem neki párszor. Bár ettől függetlenül szívesen mentem, jól éreztem magam ott, és könnyen meg tudtam bocsátani a méltatlan bánásmódot! Paranoiás az én családommal kapcsolatban is, és mindenkiben az ellenséget látja, pedig soha senki nem bántotta őt! Aztán mára már a környezet sem megfelelő neki, amiben élünk (3. emeleti városi albérleti lakás, ő faluról származik) - mert ez nem az ő vilaga... Nem tudja megszokni, bár már otthon sem szeret lenni a szüleinél.
Hangulatingadozásai vannak, hol agresszív (még nem bántott fizikálisan), hol normális. De minden vélt problémája az én viselkedesemhez nyúlik vissza, pedig soha nem bántottam! Egyszer elvetettem egy közös babát, mert ő azt mondta, nem akarja (ma már azt mondja, ez nem igaz)!, de ezt a cselekedetemet állandóan felhozza, ill. hogy ő nem akarta a mostanit (sem). Egyik sem tervezett baba volt. Arra gondolok, ez válthatta ki nála az egészet. Bár egy állandóan komor, negatív valakinek ismertem meg.
A kisfiunknak többször mondta, hogy maradjon gyerek örökre, azzal jobban jár, de vele is türelmetlen és nem is nagyon foglalkozik vele. Azt mondja, szereti, de én nem így képzelek el egy szerető apát! A munka, a családom, a környezet (nemrég egy férfi megölte a feleségét a szemben lévő tízemeletesben, majd kiugrott az ablakon...) Azt is megjegyezte, nem
akar erre a végre jutni) és én vagyok minden bajának oka. Lehetseges az, hogy személyiségzavara van? És ha igen, hogyan vegyem rá, hogy forduljon segítségért?

Kedves Kérdező!

Mint a legtöbb esetben, itt is mindössze feltételezésekről beszélhetek, amelyek véleményem szerint a probléma gócában találhatók. Ugyanakkor meg kell jegyeznem, hogy ebben az esetben több tényező is szerepet játszik, így nem mondhatom azt, hogy a problémát kizárólag egyik vagy másik okozza.

Ha valaki „állandóan komor, negatív”, az már jelezhet mentális problémát – akár a depresszió bizonyos súlyosabb formáját. Amennyiben egy ilyen személyiség traumatizálódik, vagyis olyan eseményt – netán események láncolatát – éli át, amelyek rá nézve hátrányosak, és azokkal nem tud megbirkózni, akkor nagyon könnyen egy spirálban találja magát. Ehhez társulhat az az énvédő mechanizmus, amellyel igyekszik magáról elhárítani a felelősséget, és a bajok okozóját másban keresni. Ezzel azonban még mélyebbre kerül abban a bizonyos spirálban.

Úgy gondolom, hogy az elvetetett és a megszületett gyermek körüli nézeteltérés olyan probléma, amelyet mindenképpen érdemes megvilágítani, és megoldást keresni. Ezzel kapcsolatban azt javaslom, keressen fel egy Hellinger-féle családállítással foglalkozó terapeutát. A módszer lényegéről az interneten rengeteget olvashat, itt csak azt emelném ki, hogy az érintettek fizikai jelenléte nélkül is lehet foglalkozni a problémával.

Mivel a gondok nem kizárólag a párjára hárulnak, ezért ha úgy dönt, szeretne szakemberhez fordulni, elkerülhetetlen lesz, hogy a terápiában mindketten részt vegyenek. Az első lépést azonban egyedül is megteheti.
Arra buzdítom, keressen fel egy szakembert!

Üdvözlettel:
Herceg Attila