Tisztelt Szakértő!
22 éves egyetemista lány vagyok. Az édesanyám még korán elvált édesapámtól, körülbelül 3 éves koromban, azóta egyedül nevel engem és a bátyámat. Ez a válás és a rossz férjválasztás rányomta a bélyegét a gondolkodásmódjára, mindig is hangoztatta, hogy nem fogja engedni, hogy én és a bátyám elrontsuk az életünket valaki más miatt, és a család az első. Elég erős személyiség, de a kamaszkort leszámítva, amikor én igyekeztem egyre jobban elszakadni itthonról, jól kijövünk. Sokat beszélgettünk és elmondhattam neki majdnem mindent. Azonban az elmúlt egy-két évben egyre terhesebbé vált számomra az, hogy mindig az ő szava, az ő döntése az utolsó. Ha nem úgy szeretnék csinálni valamit, ahogy neki tetszik, vagy szerinte helyes, akkor rászorít, hogy mégis azt tegyem. Példa: nemrég kezdtem el vezetni tanulni Pesten, de nehezen jövök ki az oktatóval, viszont már csak pár óra van hátra és letehetném a vizsgát. Azonban ő keresett a lakóhelyünkhöz közel oktatót, és szeretné, ha átiratkoznék ehhez az autósiskolához. Ami azt jelentené, hogy körülbelül 6 hét átfutási idő van, és utána újra kellene kezdenem mindent. Nem ott folytathatnám, ahol abbahagytam, hanem vissza az alapokhoz. Én ezt nem szeretném, mert nem akarom halasztani a dolgot, ha rossz is az oktató, inkább kibírom még pár hétig, mint újra elkezdeni az egészet. De nem hallgatta meg avéleményem, hanem azt mondta, hogy nekem így a legjobb és csak akkor tanulok meg vezetni, ha átjövök. Megjegyzem, eleve az ő ötlete volt, hogy Budapesten tanuljak vezetni, én maradtam volna a mi vidéki városunkban.
A veszekedéseink általánosságban úgy néznek ki, hogy elmondja, hogy szerinte mi hogy van és mi hogyan lesz, nekem pedig nem lehet ellenvetésem, ha pedig felemelem a hangom, akkor elintéz azzal, hogy ez az ő háza, nekem itt nincs jogom kiabálni. Tehát nem igazán szólhatok bele semmibe, általában utoljára tudok meg mindent, mert a bátyámmal ők ketten mindent megbeszélnek, általában az én dolgaimat is. Például azt, hogy diákhitelt kell felvennem, pedig én nem szeretnék, de a bátyámnak elfogytak az államilag támogatott félévei és most nekem támogatnom kell. Ami rendben is lenne, de nem szeretnék diákhitelt felvenni, jelenleg két állást is vállaltam, valamint az ösztöndíjamat is félreraktam, hogy ősszel tudjak majd segíteni, de ők már eldöntötték a kérdést, hogy az én diákhitelem lenne a megoldás.
Elnézést, amiért ilyen hosszan vázolom a helyzetet, de azt hiszem, ezt szükséges volt leírni ahhoz, hogy más is megértse kívülállóként a helyzetem.
Úgy körülbelül 10 hónapja van egy barátom, akit először nagyon elleneztek, mivel mozgássérült, ezért szerintük nem illik hozzám, mert hátráltatni fog.  A barátom, azon kívül, hogy számára megterhelőbbek az egész napos séták, teljesen rendben van. Protézissel tud járni és csak a mozgásán látszik, hogy valami baja van. Nagy viták árán végül elfogadták és mondták, hogy megismerik. Körülbelül januárban találkozott is a családommal és áprilisban volt először, hogy itt aludt, először nem velem, utána már én is mellette aludhattam, de persze úgy, hogy tudtuk, bármikor benyithatnak a szobámba, szóval nem igazán hagytam, hogy közeledjen hozzám. Úgy éreztem, hogy a családom végül elfogadta. Ő mindent megtett, hogy így legyen, mert tudta, hogy nagyon fontosak számomra. Joggal érezhettem úgy, hogy nincs édesanyámnak problémája vele, mert megengedte, hogy ő is jöhessen Prágába egy hétvégére velünk, ahova édesanyám és az ő barátja vitt el minket. Amellett, hogy egész nap az utcát jártuk és próbáltunk alkalmazkodni édesanyámék kedvéhez, nem tudtunk kettesben lenni és mindketten nagyon elfáradtunk. Utolsó nap megengedték, hogy szétnézzük egy-két boltban, mert a barátom akart vinni valamit haza az ő családjának, de ránk telefonált dühösen, hogy már elege van abból, hogy ránk kell várni és többször is rám szólt dühösen, hogy ebből elég legyen, hogy mi mindig lemaradunk és keresni kell minket. Szörnyen éreztem magam, mert egyrészt azt kellett figyelnem, hogy a barátomnak mi a jó, másrészt meg kellett felelnem édesanyám elvárásainak. Folyton attól féltem, hogy mit szól vagy mit gondol, emiatt nem is engedtem a barátomnak, hogy előttük megpusziljon vagy megöleljen, mert féltem, hogy édesanyám helytelenítené a dolgot.
Miután hazaértünk és a barátom elment tőlünk, odajött hozzám édesanyám és kijelentette, hogy nem tetszik neki ez a kapcsolat és a barátom nem illik hozzám, tehát többet nem találkozhatok vele és az ő házába többet nem jöhet. Megkérdeztem, hogy miért, mi kifogása van ellene? Azt mondta, hogy szerinte okos, értelmes, de nem való hozzám és inkább most sírjak miatta, mint tíz év múlva.
Nekem sokáig nem volt barátom és most se a házasságon és gyerekvállaláson gondolkodom, de jól érzem magam vele és szerintem ennyi elég. Viszont szeretném én eldönteni, hogy mikor vetek véget a kapcsolatomnak és nem szeretnék folyton attól félni, hogy édesanyám mit gondol. És nem tudom megérteni, hogy ha egyszer megengedi, hogy idejöjjön, és itt aludjon a barátom, hogyan mondhatja utána azt, hogy ennek az egésznek vége és nem találkozhatok vele többet.
Ez és több más ellentét, amik lassan felemésztenek, juttatott arra a következtetésre, hogy el kell itthonról mennem. Azonban ez azt jelentené, hogy minden kapcsolatom meg fog szakadni a családommal. Az egyedülléttől nem félek, mert már ösztöndíjjal éltem külföldön egyedül, de akkor tudtam, hogy bármikor hazajöhetek, és ha bajban vagyok, bármikor kaphatok tőlük segítséget.

Mindig is úgy képzeltem, hogy ha elköltözöm itthonról, akkor az a családom támogatásával történik meg, de már nem igazán tudom,  meddig bírom azt, hogy nekik tetsző módon viselkedjek, az ő engedélyüket kérjem a döntéseimhez és folyamatosan féljek attól, hogy épp milyen hangulatban találom édesanyámat. Azt hittem, ha jól tanulok és normálisan viselkedem vele és a barátjával, akkor nem lesz semmi baj. De most egy olyan döntést akar kikényszeríteni belőlem, hogy szakítsak az én barátommal, mert ő helyteleníti, amit már úgy érzem, képtelen vagyok megtenni. De nagyon félek az elköltözéstől, attól, hogy hogyan tudom majd eltartani magam, (a barátommal nem akarok összeköltözni, mert még nem régóta vagyunk együtt és nem szeretnék egyik függési helyzetből a másikba kerülni). Valamint van egy kutyám is, akit mindenképpen magammal kellene vinnem, ha elmegyek. Fogalmam sincs, hogy kezdjek hozzá, és az, hogy elköltözöm és onnantól kezdve nem lesz családom, nem lesz hova hazajönnöm és az idős kutyám hogy viselné az egész környezetváltozást, megrémít. De ha itt maradok, akkor az azt
jelenti, hogy továbbra is az ő döntéseik szerint kell élnem és 22 évesen már nem szeretném. Szeretnék kiabálni, ha dühös vagyok, szeretnék vendéget fogadni akkor, amikor én akarok, nem akarom szégyellni magam azért, mert valaki, akit szeretek, megölel.

Sajnálom, hogy ilyen sokat írtam, de már úgy érzem megbolondultam. Nem tudom, menjek-e vagy maradjak?
Köszönöm előre is a válaszát!

Kedves Kérdező!

A tekintélyelvű nevelési stílussal rendelkező szülők általában meglehetősen szigorú szabályokat állítanak gyermekeikkel szemben, nem tűrik az alkudozást, s ha a gyermek mégis megszegi a szabályokat, előszeretettel alkalmaznak büntetést.
Persze mindennek megvan a böjtje: a tekintélyelvű szülők gyermekei gyakorta kibújnak a társas érintkezés lehetősége alól, spontaneitásuk, intellektuális érdeklődésük hiányt mutathat (fiúknál ez a dificit a szociális készségekben is megmutatkozhat).

A tekintélyelvű szülők sok esetben úgy vélik, hogy a gyermekük által tanúsított engedelmesség lesz későbbi boldogulásuk záloga – ám a tapasztalatok éppen ennek ellenkezőjét mutatják. Az idő múlásával azonban a felcseperedő gyermek vágyai és a szülői szabályok között egyre nagyobb ellentét feszül.

Anélkül, hogy bárki felett pálcát törnék, úgy gondolom, hogy a gyermek nem tulajdon. Levele alapján egy érett, intelligens nő képe jelent meg előttem, aki képes felmérni, hogy a szűkre szabott keretek segítik, vagy éppen gátolják abban, hogy boldog életet élhessen.

Ha úgy érzi, hogy van lehetősége a helyzet megváltoztatására (pl. anyagi háttere megengedi, hogy külön lakásba költözzön), érdemes mielőbb döntenie. Minél tovább marad a szorongató helyzetben, később annál nehezebb lesz mozdulnia.

Üdvözlettel:
Herceg Attila